Ma tojásfestés volt a bölcsiben. Ezzel nincs is semmi baj. Vagyis hát van, de azt később részletezem. A gond az volt, hogy 7 óra meló után, work mom outfitben, fehér kabát-fehér pulcsi-bézs nadrág-magassarkú csizma kombóban toppantam be a bölcsibe, és aznap, ott szembesültem az egésszel.

Szép komótosan ballagok be az üres babakocsival, Chop Suey dallamai még a fülemben, ami egyszer csak az ajtónál hovámésztekisnyulacskára vált át. Hova mennénk, húzunk vásárolni aztán haza főzni. Faszom megy az erdőbe. Pedig de, bevittek az erdőbe, mert benéztem az ajtón, csoport tele szülőkkel, miaszarez? Ó, hát nyílt nap, tojásfestés. Mondták apukának pénteken. Apukának másodperc törtrésze alatt ígértem be és jegyeztem fel magamban 150 féle kínzást, amiért elfelejtett szólni. (apuka később közölte, hogy neki ilyet nem mondtak. Így tegyél igazságot, hogy ki kerüljön a halállistád élére.) Na, szóval a lényeg, hogy hú, de jó, együtt vagyunk, festegethetünk egy szép szerdai késődélutánon utcai ruhában, magassarkúban a 20 centi mély kis sámlin guggolva, ami mindig szétbassza alapból is a csontos seggemet, hát még így.

Körbenézek, és mindenki happy. Nem értem. Bíztam az apukákban, hátha az öltözőben papírtasakból kortyolgatják a whiskey-t, és becsatlakozhatok, de csalódnom kellett, mert tök aktív volt mind, vigyorral az arcukon asszisztáltak ehhez a bődületes marhasághoz, szar ez a bölcsi én mondom.

Persze értem én. Kell csinálniuk. Na nyilván nem az én gyerekemnek, aki egyszerre az öt ujjáról nyalja le a vízfestéket, és keni szét magán és mindenen, amihez hozzáér. Valamiért ez a kirakat, ezek a plusz programok kellenek a szülőknek. Nekem nem, én az outsider renitens vagyok, mert még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy minek egy bölcsődébe farsang, de megnyugtattak, lesz Anyák napja, Apák napja, sőt Föld napján még virágot is ültetnek majd (amire valakinek a dolgozó családból be kéne áldoznia egy hétköznap délelőttöt és vinni palántát), hogy aztán majd jól letapossák és átgázoljanak rajta a kismotorral.

Szóval valamit nyilván fel kell mutatni a bölcsinek, hogy lássák a szülők, hogy ez nem csak gyerekmegőrző, hanem itt igenis kreatív tehetséggondozás is folyik, vannak események, nem unatkozik a gyerek, odafigyelnek rá, terelgetik, sőt, közös, családi programot is szerveznek, mert ez egy ilyen családbarát hely. Sőt, hiszem azt is, hogy ők is a hátuk közepére kívánják az ilyen délutáni együtt majomkodós túlórákat. Meg kell felelni a szülőknek. Mert van olyan, aki ezt elvárja, mert a másik bölcsiben bezzeg a múlt héten volt arcfestés. Nekem elég az "evettaludtjóléreztemagát", gondozónőkkel semmi bajom, sőt, nagyon kedvelem őket, max respect amúgy is, hogy ezt tudják napi szinten csinálni, de én nem az "angolul tanítjuk lovagolni a gyereket, miközben Burns verseket szavaltatunk vele" anyák csoportjába tartozom, nekem nem kellenek az ilyen parasztvakítások, hogy dióhéjból csinálunk teknőst, meg bábszínház, elvan az a gyerek így is. Nyilván van olyan szülő is, aki ezt kikapcsolódásként éli meg. Ha lesz olyan nyílt nap, amikor mojitot kortyolgathatok, miközben egy szépen kidolgozott testű srác masszíroz, szó és hang nélkül rohanok és veszek ki szabit rá. De nekem ez az együtt csordában festegetés felért egy lobotómiával, így 10 perc után távoztunk, gyereket halkan fülébe suttogva hergeltem, hogy "megyünk haza a Scrapy kutyához, de jó lesz!", persze, hogy más meg ne hallja, hogy mi itt most olajra akarunk lépni és lázadóként ki akarunk maradni a "buliból". Hál' istennek csak háromszor kellett elmantráznom ezt a gyereknek, már ment az ajtó felé, én meg széttárt karokkal, vigyázva, hogy ne játsszam túl, eltoltam egy "hát, ez van, nem köti le, menni akar haza" mondatot valami olyan csalódott hangon és arckifejezéssel, hogy még én is elhittem, hogy mindezt őszintén sajnálom.

Persze jobb lett volna, ha tudok róla és készülök, akkor úgy öltözök, előbb intézem a bevásárlást és a főzést is átvariálom, akkor nem 10 percet maradtunk volna, hanem legalább negyed órát. Én nem bírom az ilyeneket. Nem szeretek kirakatanyu lenni. Vannak közös hülyeségeink a gyerekkel, ami a miénk. Amihez senkinek semmi köze, és nem akarom nagy nyilvánosság elé vinni. Sőt, van olyan is, hogy leszarjuk egymást, mert ő autózik a radiátoron én meg írom a blogomat. Hiszem azt, hogy ez egy nincs két éves gyereknek nem értékelhető program, nem fog fel belőle semmit, talán annyit, hogy "hurrá, megint mocskos lehet". Teljesen felesleges dolog, dühítően időrabló, ha már a gyerekkel töltöm az időt, sokkal tartalmasabban oldom meg, pláne mert csak ketten vagyunk, ő meg én, sokkal jobban építhető az anya-fia kapcsolat, mint egy ilyen zsibongó közösségben. Nyilván ha nagyobb lesz, ez megváltozik, de jelenleg a gyereket az teszi a legboldogabbá, és azzal tudjuk erősíteni a kötődést vagy bármi baromságot, amit kitalálnak a brit tudósok, hogy az ölemben ülve építőkockázunk vagy autózunk 1,5-2 órán át. Vagy hogy bevágom az ágyba a párnák közé és még jól fel is lököm, ő meg röhög. Vagy megőrülünk a kedvenc nótámra és dobálom-pörgetem.

Az a baj, hogy hazafelé a nagy puffogások közepette rá kellett jönnöm, hogy nem maradhatok ki minden buliból. Anyák napjából pofátlanság lenne (az Apák napjára nem megyek, megy a férjem, ne csak én szívjak, tudja meg, hogy milyen ez). Na meg sanszos, hogy csoffadt-megrágott virággal a kezemben bőgök egyet még akkor is, ha magával az ünnep bölcsiben való létjogosultságával nem is értek egyet. A többi szar meg...hát, ez van, csinálni kell, ezeket is beütemezni, nem könnyű új melóhellyel, új életritmussal még ezeket a kanyarokat is bevenni, de be kell venni, el kell menni a bölcsis szülőire, készülni kell a nyárbúcsúztató ünnepségre, és érdeklődően mosolyogva húházni arra, hogy arcfestés is lesz, ahelyett, hogy kapásból az lenne a válasz rá, hogy "Na, azt megnézem, hogy oldja meg!" Be kell cukisodni. Nem tudom, hogy lenne ez lehetséges. Fű? Kokain? Minden alkalom előtt egy dupla whiskey a sarki hörpintőben? Pedig szokni kell ezt az egészet, hisz innentől minden év ilyen lesz, tele csudijó programokkal, amikhez jó képet kell vágni, hiszen az egészet nekünk csinálják.