Nem rég volt egy nagyon durva "élményünk" a gyerekkel. Szimplán meg akart halni. Semmi extra, nem emeletről zuhant le vagy csapta el egy kocsi, esetleg szedett volna össze egy nagyon durva betegséget. Nem, ő szimplán evett.
Békésen szedtem a kis ebédemet, és csak benéztem a fojtott nyöszörgést hallató gyerekre. Vörös fejjel üvöltene, ha tudna, könnyei patakokban és riadtan néz rám, hogy ez mi. Akúrvaéletbe....Jó, nyilván mindent eldobtam, kirángattam a helyéről és a még szülésfelkészítőn összecsipegetett tudást próbáltam hirtelen prezentálni, így ütögettem, úgy ráztam, elől-hátul fejjel lefelé, mindent, de mindent csináltam, még kézzel is próbáltam kiszedni (tudom, hogy rohadtul nem szabad) azt a kurva nagy falat krumplit, de nem segített semmi. 2 fogás közt átsiklott az agyamon, hogy elveszítem, ennyi volt, de aztán felszívtam magam és folytattam tovább, azon agyalva, hogy mikor kéne mentőt hívni, ha nagyon beüt a szar. Életem leghosszabb 30 másodpercét éltem át, párom, anyum álltak szegények, nem is tudtak segíteni, nem is hagytam volna, csak nézték, ahogy eltorzult arccal mit műtök a gyereken. Happy end, végül lenyelte a falatot - kis mohó, leültettem, megitattam, kiszorítottam belőle a szuszt a két karommal (egy éppen levegő után kapkodó gyerekből, fasza vagyok), néztem 2 percig, hogy rendesen vegyen levegőt, kimentem a konyhába és a párom vállán zokogtam vagy negyed órát, de utána még vagy 1 órán át remegett a kezem. Persze aznap mint a túlvezérelt juhászkutya úgy néztem minden mozdulatát, még az alvásokat is mellette terveztem, nem megy, nem csinál ez a gyerek nélkülem innentől semmit, még meg is fenyegettem, hogy ezentúl előre megrágom a neki szánt kaját.
Nem ez a durva. Najó, ez is gyémánt kemény, de az, hogy napokkal később sem találtam magamra, ledöbbentett. Mert nem kell itt az extrém sportoktól, bicikli balesetektől, autótól, medencétől félteni, bukósisakkal, amerikai foci felszerelésben még 23 méternyi buborékfóliával körbetekerni és úgy beleengedni ebbe a vad-kegyetlen dzsungelbe, amiben élünk, ez a gyerek a biztonságot adó otthon melegében egy széken ülve intéz nekem egy hátsófali szívinfarktust. És akkor ott tartunk, hogy "what now?", mit kéne ilyenkor csinálni? Elsősegély tanfolyam, étel előre megrágása, orvosi diploma megszerzése, DIY nyitott szívműtét megtanulása youtube videóról, tényleg, minden átfut az agyunkon, mert egy ilyen pitiáner hülyeség is kinyírhatja a gyerekedet, hogy félrenyel. Persze még pár napig idegbeteg leszek meg minden mozdulatát figyelem, aztán alábbhagy ez a fullasztó érzés és a gyomrom is nagyobb lesz végre egy mandarinnál, de akkor is, ott kell lenni, minden faszságot komolyan venni, mert 99 ilyen és hasonló szitu után sem lazázhatjuk el, hogy 99x túlélte, mert századiknál is beüthet a szar. Na ez az a pont, amikor kőkemény anyának lenni. A szülés bábszinház. Itt, amikor tényleg, de minden tényleg rajtad múlik, és rájössz, hogy nem vagy mindenható és nem egy kurva bibit kell megpuszilni, hanem a gyereked élete a tét. Na, az kemény.