A hasfájás a legnagyobb szívás a világon. Komolyan. Inkább megszülnék egy zenekart egyszerre, dobokkal együtt, mint hogy még egyszer végigszenvedjem azt az 5 hónapot. Most nem megyek bele a szakmába, a témáról Dunát lehet rekeszteni, én is elolvastam mindent róla.
A legnagyobb gond az volt, hogy nem készültem fel rá. Mert az enyém úgyse lesz az, mi ez a hülyeség, hasfájás, ugyan már. Aztán amikor este 8-tól hajnali 3-ig üvöltött, és a férjem arra se kelt fel, hogy az ágytámlába csapkodom a kezét, mert nem bírtam tovább idegekkel, felhívta az ügyeletet, és mire felvették elaludt. Már a gyerek. Az ügyeleten közölték, hogy ez teljesen normális (persze, tök normális, hogy egy újszülött hajnalig üvölt, és még csak segíteni se tudok rajta). Mondjuk az elején én szúrtam el. Azt hittem éhes, már 2 óránként etettem, bepánikoltam, azt hittem nincs elég tejem, kapott még egy adag tápszert is rá, amit amúgy minden gond nélkül be is küldött. Ez így együtt elég durván szétfeszítette a hasát, de tanultunk az esetből és idővel sikerült az egészet minimalizálni napi 2 óra üvöltésre. Persze az is idegtépő volt.
Aztán később nem hogy könnyebb lett volna, de bedurvult. Napközben is, minden etetés után és alatt(!) sírás, nyekergés, mellbeharapás (fog nélkül is baromira tud ám fájni!). Az összes csodaszert kipróbáltuk, többet büfiztettem, mint etettem, durva diétára álltam át, rengeteget fogytam, hulla voltam, és semmi nem használt. Volt olyan pillanat, amikor azt mondtam a páromnak, hogy adjuk örökbe, hátha másnak ez jobban megy, mert láthatóan nekem nem. Elképesztő nehéz feldolgozni anyaként azt, hogy az anyatej, amire kizárólag szüksége van a gyereknek, amit csak én tudok produkálni, ami a legjobb lehet egy csecsemőnek, ilyen elképesztő fájdalmat okoz neki. Én okozom a fájdalmat neki. Az én tejem nem jó. Az én hibám. A dühtől és tehetetlenségtől megrugdosod a babakocsit, bosszút állsz a plüssállatokon, már a párod fejét üvöltöd le, szerencsétlen jó esetben meg sem hallja, mert a gyerek hangosabb, a radiátoron csörömpölnek, mert a csendes lakótelepi éjszakában a csecsemősírás lehallatszik a negyedikig.
Persze zseni gyereke mindenkinek van, hasfájós már kevésbé. Egy olyannal találkoztam, ahol az volt a „hasfájás” hogy nyekergett a gyerek kaja után, betolták neki az Espumisant, és az jó, az segít azt használjam. Hát, semmit se segített, de legalább jó drága volt, és gyorsan fogyott. De lelkiismeretesen toltuk a gyerekbe a csodaszereket, vettünk meggymag párnát meg homeopátia, tea, meg minden, amivel a gyógyszeripar következő csapatépítő wellness hétvégéjét álltuk. Kaptuk a kéretlen tanácsokat csupa olyan embertől, akinek soha nem volt hasfájós gyereke.
Aztán megkaptuk a tutit. A hasfájás közhely mondatának koronázatlan királyát, amivel aztán baromira nem tudtunk mit kezdeni: „ki kell bekkelni”. Állítólag 3 hónapos kor után, mintha elvágták volna, megszűnik. Hát nem. Legalábbis nekünk nem. Nekünk ez kitolódott 5 hónapra. És nem hirtelen szűnt meg, hanem szép fokozatosan. De megszűnt. Annyi minden történt körülöttünk akkor, hogy igazán nem is emlékszem már, hogyan történt.
Egyetlen pozitív hozadéka lett a dolognak. Állatira megedzett minket. A napi több órás sírások után egy fogzást észre se vettünk, kicsit nyűg volt, kicsit hisztis, persze lehet, hogy ő jobban viselte, mint mások, de nem hatott sokként. Nem döbbentünk le, hogy éjszaka kelni kellett hozzá, hogy nyűgösebb nappal, mert a hasfájáshoz képest ez egy mesedélután volt. Hogy ez most jó nekünk vagy sem, nem tudom, de azt igen, hogy akkor nagyon közel álltam az őrület határához. Minden hasfájással küzdő szülővel mélységesen együtt érzek, kitartást nekik és sok erőt, és türelmet, mert az rohadtul kell hozzá.
