A legnagyobb baj, ha anyaként vagy beteg, hogy a környezeted kb. tudomást se vesz róla. Mert ugyanúgy csinálod a napi rutint, neveled, ellátod a gyereket, takarítasz, főzöl a családra. Csakhogy te ezt nem hobbyból vagy jókedvből teszed, hanem mert KELL. Mert a 1,5 éves gyerek nem fogja megcsinálni. Ahogy az este 7-kor hazaérkező férj sem. Ezért aztán egy szimpla nátha nálad minimum 2 hétig tart, mert nincs idő kifeküdni, kipihenni, pláne egy totyogós, meg egy „mi a vacsora?” és hasonló jófej kérdésekkel bombázó férj mellett. Hol van már az álom betegszabi, amikor az a legnagyobb dilemmád, hogy melyik sorozatot nézd újra végig pokrócban dögölve a kanapén? Ó, már bőven ködös elmék. Kis könnycseppet azért elmorzsolsz, aztán visszatérsz a porondmester szerepbe, hogy tovább irányítsd ezt a cirkuszt, amit más családnak hív.
Ha szoptatsz, akkor te is szopsz, mert nem szedhetsz be bármit, ha szétrobban a fejed, se tolhatod az Algoflexet úgy, mint a Tic-Tac-ot, sőt, igazából semmit se, és ilyeneket löknek a taknyos orrod elé, hogy hársfatea kis mézzel (mert ugye minden átmegy a tejbe). Voltam már szoptatósan is beteg, tavaly épp ilyenkor háromszor szedtem össze valami szart, ugye gyenge immunrendszert egyből megtalál valami másik kis buzi vírus. A jó abban mondjuk az volt, hogy kb. végigdöglöttük a gyerekkel az egészet a hálóban, ő rajtam, hol alvás, hol TV, hol kaja, és akkor konkrétan nem csináltam semmit ezen kívül, gyereknek ott volt a tej, a kupival nem foglalkoztam (nem is nagyon volt), kaját meg rendeltünk. Most viszont a gyerek már azt eszi, amit mi, szóval főzni kell, meg vásárolni, nem elég neki 1 csomag Jóreggelt keksz egész napra, ahogy nekem. Játszik, tehát kupi van. Játszik, tehát állandóan mosni kell rá. Játszik, tehát takarítani kell. Játszik, tehát én nem pihenhetek. Persze emellett megy még a para, hogy elkapja, ha már te látod el félholtan, szinte törvényszerűnek érzed, hogy előbb utóbb rajta is kijöjjön, és ha ketten vagytok egyszerre betegek, akkor megszűnik a tér-idő kontinuum, eljön az apokalipszis, armageddon, amit akarsz, csak itt Bruce Willis kurvára nem menti meg a segged. És megy naponta a vizsgálás, lázmérés, „Nyál vagy takony?” 1000 pontos kérdések, éjszakai köhintést hallva hirtelen kitáguló szemek a vaksötétben, vadászkutyaként hallgatózva, hogy ez véletlen volt, vagy lesz következő.
Arról nem is beszélve, hogy az én gyerekem ilyenkor mindig megérzi a gyengeség jeleit, és extrán kreténné válik. Kétszer annyit pörög, mindenért rinyál, beszorul, leesik, szétmázol, szétrág, matrica üzemmódba kapcsol és ránő a nadrágszáramra stb. stb. És ilyenkor, amikor a kúra alapfeltétele lenne a pihenés, alszik délutánonként max. félórát. Tehát én nullát. Ilyenkor gázol át 50x a lábamon a kismotorral, ilyenkor állítja át napi 4x a mosást (egy főnyeremény ötlet volt az elől töltős mosógép), ilyenkor kergeti visítva a kutyát és ilyenkor hagyja szét a löttyedt gyümölcsöt a lakásban, hogy én lazán belelépjek és elvágódjak.
És ami ilyenkor a legrosszabb mindenkinek, aki a közvetlen környezetemben van: ÉN. Kis rövid jellemrajz, mielőtt továbbmennénk, annak, aki nem ismer: nem vagyok türelmes. Egy boldogabb napomon se tudok kettőnél tovább számolni, mielőtt üvölteni kezdenék, és ezt az egyéni csúcsomat is a gyereknek köszönhetem, aki megedzett. Sokkal vállalhatóbb lettem, de még mindig nem annyira, mint szeretnék, a végtelen türelemre szerintem soha nem lennék képes még bedrogozva sem. Na most, képzeljük el, hogy ez a hülye hisztis picsa, aki én vagyok, beteg. Ez az a fázis, amikor képes vagyok keresztes háborút indítani azért, mert nekem kell új WC papírtekercset bontanom. A helyzet kb. hatványozódik, és szívem szerint, ha lenne annyi erőm, egy Hattori Hanzo karddal mészárolnék le mindenkit, aki az utamba áll és basztat. Mert ilyenkor mindenki hülye, mindenki mindent azonnal akar, mindenki hozza a piti kérdéseit meg problémáit, mindenki kurva viccesnek hiszi magát (pedig nem az), mikor nekem a legnagyobb kihívásom az, hogy fuldoklás nélkül sikerüljön elhalt hangon elsuttogni egy tőmondatot. Ha segítséget kérek, az se jó, mert jön az „Öltöztesd már át kérlek” után vissza a kérdés, hogy „Oké, mibe?”. „Etesd meg kérlek” vissza: „Szerinted ez nem túl forró?” „Jó ez így?” és társai. És ott vagyok, ahol a part szakad, mert kb. gyorsabban megy egyedül, kérés nélkül gépiesen lenyomni ugyanúgy, ahogy eddig, mint 5 percen keresztül fuldokolva válaszolni, hogy „Igen”.
Így persze pihenés nincs, mert ahogy végzek a pelenkázással, már rohanhatok lekaparni az odaégett rántást és kidobni a szénfekete fazekat a picsába, aztán kiszedni a gyerek kezéből, mert már megint a szemétben turkál, fejre csapva rohanni a 4x átprogramozott, potom 8 órán át a gépben rohadó ruhákért, felsöpörni a morzsát, puszilni a bibit, elrohanni kaját venni, megfőzni fél lábbal (másikon ott lóg a gyerek), mindezt fuldokolva, nyáladzva, szürke-zöld fejjel, lázasan. A nekem szánt reggeli mézes teában meg már fél napja ázik a filter.
