Az elmúlt pár napban (mit pár napban, állandóan) több olyan szituáció volt, amikor majdnem beszóltam embereknek, mert felkúrták az agyam. A poén az egészben, hogy nem kis tizenévesek, bunkó melósok, vagy karrierista „nekemnemkellgyerek” nők voltak, hanem szülőtársak. Mindig visszafogom magam az ilyen szitukban, próbálok mérlegelni, pláne, mert lehet, hogy én vagyok a fasz, meg ez nem eget verő probléma, majd elfelejtjük, de lassan szakad a cérna, és valakire zúdítani fogok, ha hülye lesz.

Az egyiknél egy Hádás turit próbáltam megejteni, mint mindenkinél, nálunk is kell a gyereknek őszi cucc, muszáj volt menni. Eleve utálom az egészet, mert ordibáló kismamák könyökölnek ki engem a ruhák elől, nézés nélkül tolják a zsákba, ami az útjukba kerül (ha nem vigyázol, téged is!), rápakolnak a kupacomra miközben együtt éneklik Dér Henivel, hogy minden pillanatban arra gondolok. (Ez amúgy egy létező jelenség turkálóban, ha megy a rádió, minimum 3 anyuka érzi úgy, hogy benne van az X faktor, és tolja teli tüdőből. Innen üzenek: 4 NEM). A mostaninál szarul időzítettünk, pont akkor lett álmos, félórás nyekergés, hiszti. Na, fasza, biztos utál már most mindenki minket. Végre nagy nehezen bealudt. Aztán jött egy másik anyuka sikoltozós babával. Vannak ilyen babák, akármi van, sikít, és nem tudod, hogy most kurvára örül valaminek, vagy éppen ölik. Percenként verte fel a gyerekemet, már nem győztem hova arrébb menni, és csak baszta fel az agyam, hogy anya annyira szarik mindenkire (és legfőképp ránk), hogy meg se próbálja lehalkítani vagy arrébb vinni a kölyköt. Nem szóltam be. Mert végül is én vagyok a hülye, miért ilyenkor jövök, tudtam, és vállaltam, hogy előfordulhat ilyen szitu, ráadásul előtte fél órával az enyém csinálta a műsort. Ezt nagyon nehéz ám lenyelni, ezt a dühöt, de le kell, különben egy valahol kis fiszem probléma miatt ordítok le valakit, aki lehet, hogy észre se vette az én aludni próbáló gyerekemet (szerintem de), de akkor sem éri meg jelenetet csinálni, le kell lépni és kész.

Másik szitu: Védőnőnél gyerek lazán elvan, megpróbálja szétszedni a szétszedhetetlent (persze szülői felügyelettel), egyszer csak anyuka beállít a kb. 2 éves lányával. Mondom magamban, fasza, lesz társaság, talán nem nyűglődi végig unalmában azt a fél órát, amíg várunk. Lófaszt. A kislánynak az volt a játék, hogy a gyerek elé állt, és belesikított az arcába mintegy 10-12 másodpercen keresztül. (Megjegyzendő, hogy, ilyen helyzetekben az a 10-12 másodperc kurva hosszú tud ám lenni.) Enyém menekül, az követi. Újra. Ezt még kb. 42x. Gondoltam, amíg nem sír, nem feszkózok. A gyerek hatalmasra tágult szemekkel nézte a kislányt, hát ez az állat nincs benne a farmos mesekönyvben, mi a tököm lehet ez, valami kobold? Anyuka közben lazán beszélget a védőnővel, én meg már guglizok rá, hogy hol lehet időpontot foglalni hallásvizsgálatra. Szintén nem szóltam be, szokja a gyerek a hülyéket, hisz annyi van belőlük, legalább nem harapóst vagy valami kis zsarnokot fogtunk ki, sikításba csak nem halunk bele.

Harmadik szitu: Hajnali fél2-re sikerült letenni a gyereket közénk (kiságyba nem lehetett), mire végre elaludt. Kimerültség, hullaszag. Arra kelünk reggel, hogy két anyuka kedélyesen elordibálgat egymással az ablak alatt. Nem volt balhé, simán ők így kommunikáltak, de olyan hangon, és akkora erővel, hogy én felkeltem rá, és a gyerek is elkezdett mozgolódni. Megtudtam, hogy a kisfia dobolni kezdett, és hogy ez milyen fasza, és akármennyire dühös voltam rájuk, valahol hálát adtam az égnek, hogy ez az ordibálós nő és a dobos fia nem a mi falszomszédunk. Persze ettől még csikorgattam a fogaimat, és már fontolgattam, hogy feltépem a redőnyt és mindkettőt elküldöm a kurvaannyába, amiért pont a mi ablakunk alatt kell ezt a félórás „de jó, hogy összefutottunk” csevejt megejteniük. Nem szóltam be. Egyetlen oka az volt, hogy a redőnnyel és a szájkaratéval én keltettem volna fel a saját gyerekemet, és az egy kurva nagy öngól, nincs értelme. Mondogattam magamnak, h „na, ha felkel, ti itt le lesztek mészárolva”, persze az elköszönés után pattant ki a szeme a gyereknek, addigra meg már baszhattam. Mondjuk másrészről én vettem olyan lakást, aminek mindkét háló ablaka utcafronti, és tudom, hogy szarok a nyílászárók, ami miatt a NASA-val fogom felvenni a kapcsolatot, hogy szállítsanak le valami golyóálló, -500 fokot és 250 dB-t lazán visszapöckölő ablakokat, mert állandóan van valami köcsög, aki felver minket. Ők meg honnan tudnák, hogy a leeresztett redőny mögött egy gyerek próbálna aludni.

Mélyen próbálom elfojtani magamban az anyatigrist, és csak a húzós szitukra leredukálni, megyek én még játszótérre, lesz még bölcsis a gyerek, bőven elég lesz majd ott kiverni a balhét, ha kell. És amúgy belegondolva, ezek olyan first world problemek, amik eggyel kellemetlenebben annál, mint ha valaki véletlenül rátapos a lábadra, elfelejtjük, tovább lépünk, éljük a kis életünket. Apró porszem mondjuk egy menekült helyzettel összehasonlítva. Persze van, amikor mi zavarunk másokat. Próbáltam én hisztis gyereket altatni a 30-as buszon fél órán át, nem hinném, hogy olyan népszerűek lettünk volna, mondjuk én legalább próbálkozom. Mert nálam igazán az bassza ki a biztosítékot, amikor a másik bele se gondol, le se szarja a többi embert, él a kis buborékjában, és eszébe se jut, hogy másokat zavarhat a tevékenysége. Az „ilyenek a gyerekek” mondattól is már viszket a tenyerem, nekem ezt a mondatot ne mondja egy 5 éves anyja, mert azt már vissza lehet fogni. Próbálom vinni az „élni és élni hagyni” elvet, tekintettel lenni másokra, nem beszólogatni minden apróságért, de vannak olyan szituk, amikor nagyon nehéz visszafognom magam, és nem tudom, mikor fog robbanni a bomba, ami már 1,5 éve itt ketyeg bennem.