Már terhesen hall az ember legendákat a „játszótéri anyukákról”, akik melldöngetve mesélik, hogy az ő kis Gézukájuk mennyire ügyes, lekörözi a nála idősebbeket, és amúgy is sokkal okosabb és ügyesebb, mint a saját korabeliek. Egy dologban tévedtek ezek a legendák: ez nem a játszótéren kezdődik el, hanem már a szülőszobán.

Mindenki beszáll ebbe a buliba, ha akarja, ha nem, ki kevésbé, ki habzó szájjal. Mert az elején, első gyerekkel te is elmented a kedvencek közé a babasúly kalkulátort, te is olvasgatod az okos cikkeket, hogy mit mikor kell tudnia, és te is sasolod a korabeli gyerekeket a dokinál, hogy a tiéd most élen jár, vagy le van maradva. Persze óvatosan, nem akar az ember túlzásba esni, csak megnyugtatni magát, hogy minden rendben van.

Aztán hallod a dolgokat. „A főnököm kislánya”, „a szomszéd unokája”, az akárki Kinemszarjale-né Bezzeg Ilonka lánya már 8 hónaposan áll. Te meg nézed a szintén 8 hónapos gyerekedet, aki féloldalasan kúszik, mint egy lábon lőtt katona a lövészárokban, és elképzelésed sincs arról, hogy ez a gyerek nem hogy állni, de mászni vagy ülni mikor lesz képes egyáltalán. Kisebb pánik. Addig nyitod meg és nézed az okos babaoldalakat, amíg nem találsz olyat, ami alapján a gyereked rendben van. Persze a gyerek rendesen fejlődik az előírtak alapján, de te mindig olyanokba ütközöl, akik a tiednél fiatalabbak, de már… A védőnő féléve folyamatosan kérdezi, hogy beszél-e már, te meg egyre kínosabban érzed magad, hogy még nem. Játszótéren azt látod, hogy a 2 hónappal kisebb kislány simán motorozik, a tiéd meg otthon fordítva ül rá, aztán még jól el is borul. Beavatkozol. Meg kell tanítani motorozni, mert a másik már bőven tud, és miazhogyatiédnem? Ráülteted, tologatod, pakolgatod a lábát, hogy megtanulja hajtani magát. Leszarja, odébb megy. Felborítja, pörgeti a kerekét, röhög, tök jól elvan. Te meg ahelyett, hogy ebbe belemerülnél, hogy milyen jófej, dühöngsz, hogy nem megy, és már azon filózol, hogy pillanatragasztóval és szigszalaggal rögzíted ahhoz a kurva motorhoz, hogy megtanulja már végre. Aztán a semmiből egy hónappal később azt veszed észre, hogy egyedül kigördül a kismotorral a konyhába. Teljesen magától felül és megy vele. Szabályosan hajtja magát, mint a profik.

Régebben se voltunk versenyző típusok (többek közt azért, mert a mi gyerekünk semmiben sem előzte meg a társait), de itt ennél a pillanatnál döntöttem el, hogy ténylegesen szarok a többire, nem fárasztom szerencsétlent, nem erőltetek semmit, nem olvasok el több „hogyan tanítsuk motorozni a gyereket?” cikket, mert kurvára rájön magától. Akkor, amikor neki kell, amikor neki szüksége van rá. Szarunk a versengő hülyékre, mert minek tanítsunk meg egy 8 hónapost „pápá”-t inteni, mikor azt se tudja, miről van szó? Kb., mint amikor a kutyát tanítjuk meg a „pacsi” trükkre, tök felesleges tudás, semmi haszna, életét nem menti meg, az enyémet nem könnyíti meg, egyszerű cirkuszi mutatvány. Persze amikor már van értelme egy elköszönésnek, és fel is fogja a gyerek, hogy lelépsz, megtanulja akkor. Mondjuk 14 hónaposan. Lemaradt valamiről? Semmiről a világon. Mégis minden ismerős pápázott a gyereknek, és a fele rácsodálkozott, hogy még miért nem tudja.

Tele van a világ egymást könyöklő-überelő bezzeg anyákkal, akik már véresen komolyan veszik ezt az egészet, versenyt csinálnak belőle, és direkt ültetnek fel 6 hónapos babákat görnyedve, hogy a világ lássa, milyen kurva jó anyák, mert az ő gyerekük gyorsabban fejlődik a többinél. Hát, én ebből nem kérek, köszönöm, szerintem mindenkit 18 év múlva fog igazolni az, hogy mégis milyen anya volt, ebben ráadásul az egyéni fizikai fejlődés nem mérce. Túl sokáig tartott, mire rájöttem erre, de jobb későn, mint soha, amíg az én gyerekem eszik-alszik-szarik, kiegyensúlyozott, életvidám, lelkileg stabil, folyamatosan fejlődik önmagához képest, és rossz, mint az ördög, addig én boldog vagyok. Én kiálltam a hülyék játékából, csinálja, aki akarja.