Van egy anyukacsoport, amiben benne vagyok, kb. nonstop csetelés és képmegosztásról szól az egész, de élvezem, jókat lehet dumálni, és valamelyik nap durva nosztalgiázásba kezdtünk. Elején csak érintőlegesen, de olyan szinten belelendültem, és olyan erősen törtek fel az emlékek, hogy még most is jönnek folyamatosan.

Faluéletről kezdtünk beszélgetni, és eszembe jutott, milyen volt, amikor 1-1 hétre lepasszoltak a dédihez nagyonvidékre. Oda, ahol csak azért áll meg a vonat, mert határfalu, oda, ahol egy utca van, benne kisbót, nagybót, templom, kocsma, ez volt a citycenter. A nagybót volt a jó, mert ott volt ABC csoki, és a vasútállomástól hazafelé sétálva mindig beugrottunk és kaptam egyet. Furcsa dolog visszaemlékezni arra, hogy nem volt meleg víz, rezsón kellett melegíteni a fürdéshez, aztán beálltam egy akkora lavórba, ami sosem volt elég nagy semmihez. A víz meg mindig vagy kurva forró volt, vagy rohadt hideg. Kaptam egy már a kosztól csíkos aligszappant, meg egy olyan durva törölközőt, amit meggyőződésem szerint csakis kérges tenyérhez gyártanak, oszt’ mosakodjál meg. Utána cserépkályha mellett szárítkozás. Mindent elégettek a cserépkályhában, amihez nekem tilos volt nyúlnom, de néha megengedték, hogy én dobjam be a papírgalacsint, amitől aztán nagyon nagy királynak éreztem magam. Normális vezetékes víz híján a kerti baromfiudvarban volt a pottyantós budi is, ahova seprűvel kellett menni, mert a dédnagymutternek mindig volt vmi kretén betámadós kakasa. Persze azt sem úsztam meg, békésen láblógatva, kapaszkodva-egyensúlyozva tartottam vissza a levegőt a budiban, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó (mert én hülye szarul zártam be), az a rohadt tollas meg észrevett, és elindult felém. Én úgy még állattól nem ijedtem meg, pedig csípett már meg páva a vadasparkban (na, azokat is utálom). Most így belegondolva elég alapot adott ez a két szemét a későbbi madárfóbiámhoz. Na mindegy, megúsztam, mert üvöltöttem és a fél szomszédság, élükön a dédivel rohant, és halált megvető bátorsággal elüldözték a kakast, ami már fél lábbal a küszöbön állt, én meg már azon gondolkoztam, hogy az egyetlen menekülő nyílást, amin ültem, mint vészkijáratot fogom igénybe venni, nem érdekel, ha 2 hétig húzom magam után a szarszagot. Na de megmenekültem az utolsó pillanatban. Persze utána bosszúból jól megdobáltam azt a rohadt kakast dióval, szigorúan a kerítés másik oldaláról, nem voltam én olyan bátor. Aztán titokban reménykedtem benne, hogy végre megfőzik levesnek, mert még egy hétig ott voltam, hát túl kellett élni, és nyilván nem ülhettünk le egy sör mellé átbeszélni, mégis mi bassza a csőrét (elnézést a szar szóviccért). Bármennyire bíztam benne, nem vágták le, de a kopasznyakút is meghagyták (abból is mindig volt egy, na az is állandóan engem nézett), hanem elkapták azt, amelyik a legkevésbé volt éber. Szó és hang nélkül véreztették ki csóri madarat a szemem előtt. Ott láttam először fej nélküli csirkét rohangálni (mert az a hülye csirke ellenállt és nem tudták rendesen átvágni a nyakát). Ez szintén sokat lendített a madárfóbiámon. (Végül is szeretem én a madarakat, csak legyenek konyhakészek.) Aztán persze nekem is kellett melóznom, megnyertem a tokozást, mert nekem olyan kis kezem van, meg a gyerekek szeretnek molyolni (na, persze). A dédi aktuális kutyája is ott lófrált, őt bírtam, mert mindig megugatta a kakast. Már nem tudom, melyik, mindig két féle kutyája volt a dédinek (fogalmam sincs, honnan, de ahányszor jártam nála, mindig lecserélődött), ha tacskó keverék volt, akkor Csöpi, szigorúan 15 év feletti veterán, ha farkaskutya, akkor meg betöretlen, felborítós, ugrálós kamasz kölyök volt és Kormos névre hallgatott. A Morzsi, Roxy, Cézár és hasonló divatnevek elkerültek minket. Az aktuális kutya mindig haver volt a kukorica letaposásában, az egres bokorról idő előtti elfogyasztásában, és persze minden más hülyeségben, amit egy gyerek kitalálhatott. Egy dolgot úszott meg: őt nem rángatták el a templomba. Fú, azt nagyon utáltam. Hideg volt, viselkedni kellett, nem ismertem a dalokat, és még az ostyából sem kaptam, pedig szent meggyőződésem volt, hogy abból mindig az újak kapnak, hát első áldozók, én először vagyok templomban, minden stimmelt, mégis visszarángatott a dédi, amikor már elindultam volna. Aki amúgy tök jófej volt, csak én voltam neveletlen. Mindig lebaszott, amikor a porcelánjaival játszottam, amik nagyon vagányak voltak, az őzikés meg a cinegés volt a kedvencem. Titokban beleugráltam a vetett ágyba,mert tök magas volt, olyat előtte sehol nem láttam, mindig morogtam, hogy rövid a dunyha meg nehéz, de aztán a nap végén baromi jó volt belekucorogni. Persze szót is kellett fogadni a dédinek, láttam én őt libát tömni, a mai napig felkavaró élmény, azután mertem volna nem szót fogadni, és nem megenni a zsírban kirántott húst, még lefogott volna és megtöm, miközben masszírozza a gigámat, hát kell ez nekem? Szóval onnantól próbáltam jól viselkedni, és csak nyomokban eltűnni a kukoricásban, nem leszedni az éretlen gyümölcsöt és nem vegzálni a csirkéket. Aztán, mire beleszoktam a dolgokba, már jöttek is értem, mehettem haza, ami tök szar volt. Megéltem a magam kis Tüskevárát, ezer dolgot tanultam a faluéletről, még ha nem is direktben, csakúgy ragadt rám, mint a sár, de még ma is egy bő 20 évvel később gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt.

És hogy mi köze ennek az anyuka bloghoz? Hát csak annyi, hogy belegondoltam abba, hogy az én gyerekemnek nem lesznek ilyen emlékei. Nincs vidéki rokon már (olyan vidék vidéki istállóval, baromfi óllal meg szántófölddel), nincs nagypapa, akivel megjavítják a tyúkólat, nagyi, aki hajnal 5-kor kel megetetni az állatokat, és akivel beszedi a még meleg tojást. Nem fogja tudni, mi az a nyári konyha, ahol a színes PVC ajtófüggöny ellenére több légy volt bent, mint kint, nem fogja megtanulni, hogy a kukoricamorzsolásnál vízhólyagos lesz a keze, ha szarul csinálja. Nem fog Halottak napján 5 falut egy nap alatt megjárva temetőzni és rokonlátogatóba menni, ahol vörösre csipkedik az arcát ismeretlen random nyanyák, azt mormolva, hogy mekkorát nőtt, mióta nem látták, miközben a zsebébe tömik a papír százast, hogy vegyen belőle valamit. Ez a gyerek állatkertben fog először kecskével meg birkával találkozni, nem darált kukoricát fog szórni a tyúkoknak, hanem tőlem kunyizza ki a zoo csemege árát, neki a pelyhes kis állatboltos törpenyuszi lesz a nyúl és szerinte a spájzban salgópolc van, rábaszva 2 karton tejjel meg 3 hatos ásványvízzel. És ez szerintem nem jó. Szerintem minden gyereknek kell ez a Tüskevár életérzés, amikor kirobbantják a városból és rácsodálkozik a faluéletre, mert elképesztő élményeket ad.

Az a baj, hogy ezt egy skanzenezés, vagy egy hétvégi telkezés nem adja vissza, pláne, hogy már oda is be van vezetve a wifi, így már nem akkora első világbeli probléma az, hogy csak 3 csatornát fog az antenna. Persze nem költöznék csak ezért vidékre, túlságosan városi libává váltam az elmúlt évtizedek alatt, nekem civilizáció kell, meg zsongás, a telken sem bírok megmaradni 3 napnál tovább, ahol a kisközértben pénteken közlik, hogy paradicsom csak szerdán lesz, mert mindenki megtermeli magának és nem pesti bunkó, aki hobbykertészkedésnek nevezi azt, ha évente 2x megnyírja a sövényt. De gyerekként ezek a dolgok baromira nem zavartak és nagyon élveztem az egésznek a hangulatát, láttam, hogy miből lesz a kaja, mi meló megcsinálni, megtanultam értékelni az ételt, még a mai napig beleborzongok, ha eszembe jut, ahogy a dédi keresztet vet a szegetlen kenyérre. Nyilván a sajátomnak lesznek más szép emlékei, játszóházas, kalandparkos és aquaworld-ös élmények, de az igazi, vidéki nyaralást félek, hogy nem tapasztalja meg majd soha.