Körülbelül 2 hónapja szimbiózisban élek a gyerekkel. Jó, igazából 1,5 éve, ugye, de az elmúlt 2 hónapban egyre durvább az anyázás. A gyerek folyton engem akar, én meg csak úgy szimplán bosszankodom emiatt, szóval együtt „anyázunk” csak más-más értelemben.
Fél évvel ezelőtt dagadó mellel figyeltem, ahogy ez a gyerek eljátszik magában, nem akar ölben lenni, mert sokkal izgalmasabb a külvilág, mindenkivel spanol és gyakorlatilag halál lazán elvan nélkülem, mi ez a szeparációs szorongás, hát, lófaszez, mit hisztizik itt mindenki. Na, most én basztam rá, kellett nekem tátott szájjal vigyorogva rohangálnom a faszerdőben.
Mintha megérezte volna a kis dög, hogy bölcsibe akarjuk tenni, attól a naptól kezdve, hogy feliratkoztunk, rám van ragadva. Én vagyok az, akihez odarohan, ha meg kell vigasztalni, ami rengetegszer fordul elő, tekintve, hogy folyamatosan esik, borul, nem sikerül valami, vagy csak szimplán hülye, és behisztizik, (konkrét sorrendje van a gyereknek, ha én nem vagyok, akkor jön az apja, aztán a nagyi, aztán bárki, aki ott van). Még akkor is odajön hozzám, ha lecseszem. Na, nekünk mindez nem volt elég, mert szeretünk veszélyesen élni, rátettünk még egy lapáttal egy kis laza fogzás-nyűg kombóval. Tudtam, hol basztam el, ez nem kérdés, csak épp nem érdekelt, hogy elbaszom. Úgy döntöttem, hogy egy hőemelkedéses, fogzós, nyűgös, anyás gyereknek engedek. Nem kellett volna, tudom. Na jó, hát itt nem arról van szó, hogy bármit csinálhat és nyalogathatja a konnektort meg beteheti a fejét a sütőbe, de sokkal elnézőbb voltam, sokkal többet próbáltam foglalkozni vele, több volt a bújás-cukiskodás, mint ezelőtt. Éjszaka és délután még együtt is aludtunk megfejelve az egész hetünket. Eredmény: még mindig velünk alszik, mert üvölt, ha nem vagyunk vele. Az eddig magától, egyedül elalvó gyerek, sírva fakad, amint kilépünk a szobából, hisztizik, ha altatni akarjuk, mikor régen magától szedte össze a cuccait az alváshoz, követeli, hogy másszak be mellé a kádba, mert nem akar egyedül fürdeni, nem mindegy neki, hogy ki eteti, és gyakorlatilag elrángat a gép elől, mert ott kell ülnöm és néznem, ahogy játszik. Ha csak ide hajolok a monitor elé, már balhézik. Ezt a cikket is komoly kihívás volt megírni.
És még mindig nem ez az, ahol én ezt elbasztam. Én ott basztam el, hogy nekem ez tetszik. Hogy van egy kizárólagos anya, akinek a kezében egyből nyugi van, aki megold mindent, akivel játszani akar, akinek etetnie kell, akinek a karjaiban alszik el a nagyágyban, akit folyamatosan izomból ölel, akire csimpaszkodik, akinek a lábszárára van nőve idegen helyen, akiben megrendíthetetlenül hisz és bízik. És baszki, ez ÉN vagyok. Jó, direktben nem kúrom oda a gyerek fejét az oszlophoz vagy veszem el a játékát, de már-már eljutottam addig a beteges határig, hogy várom, hogy sírjon. Hogy várom, hogy kelljek neki, hogy megoldjam, megvigasztaljam, megnyugtassam, hogy legyen végre az anyaságban is sikerélményem, ez az sista, fasza vagy, hisz a gyerek szeret-imád, itt a bizonyíték.
Na ez kurvára nem jó, így nevel az ember anyámasszonykatonáját meg életképtelen gyereket. Persze, szeressük minden erőnkkel, támogassuk, segítsünk neki, vigasztaljuk, ha kell, de ez a mindenért ugrunk, mi alkalmazkodunk a gyerek új kis szokásaihoz, dilijeihez, ez nagyon nem vezet jó irányba, már pedig én megfogadtam, hogy tökéletes gyereket fogok nevelni. Legalábbis törekszem rá. Szóval most elkezdjük az anyáról leválasztás akciót, persze szépen, finoman, a bölcsi meg nyilván segíteni fog ebben. Muszáj, mert a végén a fejemre nő, és már megszoktam, hogy ebben a házban én parancsolok, hisz én vagyok a sárkány, senki nem tud úgy tüzet okádni, mint én. Lassan már terelgetjük az egyedül alvás és evés felé vissza (mert ezzel a 2 héttel fél év munkáját vágtuk kukába), már kiságyban alszik, csak ringatni kell kicsit, eszik, ha besegítünk és nincs hiszti, ha egyedül kell fürdenie.
Tanulság: fél év munkáját szét lehet baszni 1 héttel, mert ezek a kis majmok totál hozzászoknak az új, jobb rendszerhez, és több nap kemény melója visszatéríteni őket. Ja, és persze tököt kell növeszteni, mert a kis manipulatív dögök tökéletesen ismerik a gyenge pontjaidat, és nem kell hozzá több az eszköztárukból mint egy-két random mosoly, ölelés vagy elkeseredett drámai sírás.
