Én nulláról kezdtem az OKJ-s bölcsi tanfolyamot, soha korábban nem foglalkoztam vele, majd ráérek alapon. A terhességem alatt se néztem meg mind a 40 hetet előre, mindig csak a következőt, mit hergeljem magam hónapokkal korábban, hogy ha a 28. héten dől a vér a fülemből terhesen az teljesen normális tünet. A bölcsinél is ez volt, voltak körülöttünk nagyobb gyerekek, de azon kívül, hogy „És tetszik neki?”, nem kérdeztünk semmit. Akkor kelünk át a hídon, ha odaértünk.

Persze horror sztorik arról, hogy már 5 hetes terhesen fel kell iratkozni a várólistára és társai voltak, konkrétumok már kevésbé. Nem voltam soha bölcsis, én ovival nyitottam a szocializálódást, arra sem emlékszem igazán, szóval teljesen új terep az egész. Az új tereppel meg az a baj, hogy kurva sok kérdésed van. Vagyis hogy egyáltalán nincs kérdésed, csak egy villódzik a fejedben: „Mit kéne kérdeznem?”

Na mindegy, szép lassan azért rásegít az intézményvezető meg a gondozónők (nem dadusok, gondozónők, ezt jegyezzük meg, mert van, aki besérül, ha ledadusozzák) az első találkozó alkalmával, persze elsőre csak nagyobb káosznak érzi az ember az egészet, mert fontos, érdemleges infót nem kap. Inkább szemfényvesztés az eleje, megmutatják a csoportokat, udvart, szekrényeket, fogmosó poharakat, porcicákat, kiválasztjuk a gyerek jelét (ami engem kb. azért érdekel, mert rohadtul nem mindegy milyen figurát rajzolok abba a 40-50 ruhadarabba, hímzek a szennyes zsákra, és nem akarom kisautó, fűnyíró vagy hasonló jellel szopatni saját magam). Cuki otthoni feladatokat adnak, mint pl. szerezzünk családi képet a gyerek szekrényére, ha hiányoznánk neki és vigyünk be játékokat, hogy érezze az ”otthon szagát”, egy füzetbe írjunk pár fontos dolgot a gyerekről, mit szeret, mit nem. Elképesztő megindító, csakhogy engem itt megint a gyakorlati dolgok érdekeltek, mert hiszem, hogy az én gyerekem félig maga az ördög, és bármennyi tapasztalatuk van a nevelőnőknek, jó lenne tudni, hogy ők hogy képzelnek el egy etetést (mert az enyém 1,5 órát molyol a kisszékben), egy altatást (aminél mi is hálát rebegünk minden alkalommal, amikor sikerül), egy pelenkázás: mission impossible-t, vagy egy szimpla csínyt, amit a gyerek a 3645. „nem” után is vigyorogva folytat tovább. Kezembe nyomtak egy heti menüt, amivel az elején nem is tudtam, mit kezdjek, nem allergiás semmire, elvileg mindent megeszik. Úgy tettem, mint aki gyorsan átfutja, és visszaadtam. Nyilván van szülő, akit megnyugtat (vagy allergiás a gyereke), pontról pontra átnézi, engem meg mondjuk az nyugtatott meg, hogy van babakocsi tároló és nem kell üresen a hóban hazabénáznom vele meló előtt. Ki mitől lesz boldogabb. Van, aki belelkesül attól, hogy a gyereke a Katica csoportba fog járni, én attól voltam lelkes, hogy legtöbbször egyszerre 2 nevelőnő is jelen van, barátságos a hely és sok olyan játék van, amivel a gyerek otthon játszik, vagy amit terveztünk neki megvenni.

Ennyi eddig, itt tartunk, beszereztünk extra pelenkázó garnitúrát, itatós poharat, kistakarót, kismacifülét, -asszem- alkoholos filccel be van rajzolva a ruhákba a jele (majd mosásnál kiderül, hogy csak sima rostirón volt), megnyitottuk az üzenő füzetet, és most várok, mert minden más, vagyis a lényeg, majd menet közben derül ki.

És amíg várok és tudatom mindenkivel, hogy az én kis egyedi hópelyhecském bölcsis lesz, kétféle emberrel találkozom. Az egyik, amelyiket klinkertéglával vágnék szájba, mert előadja, hogy nekem milyen nehéz lesz és kint fogok sírni majd a folyosón, és miért adom be ilyen korán, meg hogy nehezebben viselem majd mint a gyerek, miért nem maradok még otthon és élvezem ki, amíg lehet, „hátezalegszebbkor” „mérmondasszleróla”, „ígyeltudodengedni?”. (ezeknek üzenem innen, hogy a havi 100 ezres lakáshitelbe a havi bruttó 28 ezres GYESem mellé be lehet szállni). A másik a „fasztaggódsz?!” típus, aki szerint ez az élet rendje, mit feszkózol, ellesz a gyerek, hülyevagymitsírsz. Ebben az a jó, hogy én meg vívódok a kettő között.

3 nap és kezdünk, úristen...mikor ment el ez a félév? 3 nap múlva indul a bölcsi beszopatás (nem, ez nem elírás). 2 hét őrület (elvileg 2 hét alatt beszokik, gyakorlatilag szerintem ennél több kell majd), 2 hét aggódás, hogy ellesz-e egyedül, meg tudják-e nyugtatni, el tudják-e altatni, nem fogja-e bántani a többi gyerek (mert az első látogatásnál egy kisfiú állítólag hátulról fellökte az én kis ártatlan tündérbogárkámat, az apja volt kint vele, és reakcióként majdnem hátba rúgta "a kis köcsögöt"), nem szed-e össze valami betegséget, stb., stb. És a gombóc csak tovább nő a torkomban.