20 hónapja nem unatkoztam annyira, mint ma. Azzal a nyugtató gondolattal küldtek el a hétvégére, hogy hétfőn megismételjük a pénteket, aztán meglátjuk, tudok-e altatni bent vagy sem. Ahhoz képest a reggeli kis tüttyögés után kizavartak a teremből, gondoltam megismételjük, megint 5 percet ácsorgok, aztán vissza. Hát lófaszt. 

Mélyvíz. És ezt el se mondták, ez kb 1,5 óra várakozás után esett le, hogy most én már oda vissza nem megyek, maximum altatásra. Elején persze volt nagy sírás, felháborodás, és mivel kimentem, nem hallottam már, hogy melyik gyerek sír, az enyém vagy másé (ezek a kölykök tök egyformán sírnak), legalább 4x haluztam be, hogy az enyém tolja teli tüdőből, közben meg mindig tudósítottak, hogy éppen mit csinál a gyerek. Tök jófejek voltak, mindig valaki jött hozzám olyan kb 20 percenként és helyzetjelentett. Most autózik. Most pakol. Most fekszik a szőnyegen. Persze ettől még idegtépő volt a várakozás, akármennyire rendben ment minden, sőt, ott sztárolták a gyereket, mert még valami össznépi üvöltős csoporthisztibe se szállt be, csak nézett ki a fejéből, hogy "ez most miafasz?". Gyerek egy hős, én meg idegességgel vegyes unalmat éreztem. 4 órát ültettek kint. Már kínomban a kitett "vegyélmegrendeljmegazalábbiszámon" mintakönyvekkel szemeztem. Na, fasza Kövér László utópiája (nő a konyhában szül és utána főz tovább a következő szülésig) begyűrűdzött a bölcsibe is. 2 fajta könyv volt: mesék és receptek. Semmi érdekesebb téma, egy képregény vagy legalább egy "hogyan valósítsd meg önmagad?" meg "hogyan érd el céljaid?" egyéb faszság önsegítő könyv. Főzzé, meséjjé. Namindegy, miután felbuzgott feminista vérem, levettem a polcról a "nagymama receptjei" könyvet, és a végén azon vettem észre magam, hogy a telefonommal fotózgatom a jobb recepteket, hogy én majd otthon kurváramegcsinálom. Ennyit a feminizmusról. Nevelőnők röhögtek, ahogy észrevették mit csinálok, kínos mosoly válaszul, de szerintem nem néztek annyira hülyének. Még nem ismernek. Na majd.

Közben felcsipegettem az apró info morzsákat, gyerek nem volt hajlandó az asztalhoz menni, csak amikor odatették neki a barikáját, nem ülhettek mellette a nevelőnők, mert addig nem állt neki enni. Szép kis sztárallűrök ezek alig 1,5 évesen. Aztán már készenlétben álltam, irány az altatás, a megapara, a nemezisünk, úristenmilesz. Nagylevegő. Mire az ajtóhoz értem, közölték, hogy magától befeküdt az ágyába, és hogy húzzak el, megpróbálják nélkülem. Megbeszéltem velük, hogy akkor én elszököm valami kajáért, mert a reggel a táskámban talált szottyos ezeréves Jóreggelt keksz kevés volt. Mire visszaértem, már aludt. Állam a földet súrolta, ez a gyerek így alszik? Jó, állítólag még ment vagy 42 kört a szobában, mindenhova lefeküdt, szőnyegre, parkettára, ahol hely volt, felpattant, majd ment tovább. Aztán meggyőzték és bedőlt a helyére. 40 percet aludt (ennek azért örültem, már untam a szobrozást meg a várakozást, addigra kb. 4 órája nem csináltam semmit), kihozták, irány haza. Haladunk tovább, holnap már csak beadom, és 1 körül megyek érte. Fura lesz. Még nem sírtam. De lehet, hogy holnap már fogok.