Az élet szép. Felnősz, kirepülsz, szerzel munkát, találsz magadnak valakit, szerelmes leszel, összeköltöztök, teherbe esel, mindenki olvadt vattacukor körülötted és mosolyogva gratulál, elmész szülni, neveled a gyereket mosollyal az arcodon, majd, ha eljön a megfelelő idő, visszamész dolgozni, és a munkáltató tárt karokkal fogad. Hát, lófaszt.

Nincsenek tárt karok, nincsen mosoly, nincsen vattacukor, hanem az úgynevezett "közös megegyezés" vagy pánik jön elő. Nem tudom, miért, de minden munkáltató (tisztelet a kivételnek) rácsodálkozik arra, hogy egy gyesre ment anyuka vissza akar menni dolgozni. Ráadásul ugyanoda. Még van pofája. Mert amint elmentél szülni, megszűntél létezni, felvettek helyetted mást (vagy szétdobálták a feladataidat), innentől már nincs is rád szükség, el vagy felejtve, szüljél, neveld a gyereket, úgyis szülsz még egyet, az még kitart vagy 3 évig, ráérünk akkor aggódni. Jaaa, baszki, már lement 2 év? Máris vissza akar jönni? Minek? (Minek, bazdmeg, azért, hogy megéljek, azért).

Nagyon szerettem itthon ülni a gyerekkel, kényelmes volt, ráérős, határidők és idegesítő kollégák nélkül. De eljön az idő, amikor vissza kell menni, egyrészt anyagilag, másrészt, hogy ne zombuljon bele az ember a gyereknevelésbe, hogy visszaintegrálódjon a társadalomba, hogy ne Kovács Anyukának hívják, mert nem ez van a személyi igazolványában, hanem egyenrangú félként, gondolkodó lényként tekintsenek rá. Én 2013 óta vagyok itthon, mert veszélyeztetett volt a terhességem, és már soknak érzem ezt a majd' 3 évet.

Nem ugyanoda megyek vissza, egyikünk sem akarja, se a munkáltató, se én, messze van, be van töltve a helyem, és ezer egyéb más oka van. Én még jól meg tudtam egyezni vele, elválnak útjaink, sebaj, mindez legalább korrektül van kivitelezve. De hallok más anyukat panaszkodni, akikkel baszakodnak, nem tartják fenn a státuszukat, nem biztos, hogy meg tudják (vagy inkább meg akarják) oldani a 4 vagy 6 órás munkaidőt, mikor ez az, amitől függ, hogy anya vissza tud-e menni dolgozni, mert senki nem vár este 6-ig a bölcsi előtt a szülőre. Már van helyette más, stb., stb., mikor a munkáltatónak kötelessége visszavenni. Igen, ez jól hangzik, ha nem vesznek vissza, irány a bíróság. Pont, amikor azért dolgoznál, mert kell a pénz, szórhatod ügyvédekre és évekig tartó pereskedésekre. Szóval a többség feladja, aláír egy közös megegyezéses papírt, ami rohadtul nem közös megegyezés, és máris munkanélküli. A szívósak belemennek a játékba, 110%-osan melóznak, nehogy belekössenek bármibe, ami alapján kirúghatóak lennének, a munkáltató meg leterheli melókkal, túlórákkal. Vagy kilép, vagy hibázik, problem solved. Dörzsöltebbek betegszabira mennek, de az se húzható évekig.

És itt van ez a szép macska-egér játék, kiskapukkal, meg szívatásokkal, ahelyett, hogy a cégek felvésnék a 3 évvel későbbi naptárba, hogy van egy dolgozó, aki vissza akar menni dolgozni. Aki nem teljesedik ki 100%-ban az anyaságban, nem housewife-osodik, akinek szüksége van a pénzre, mert szeretné tisztességesen felnevelni a gyerekét, aki SZÁMÍT RÁ, hogy visszaveszik, ha másért nem, azért, mert törvénybe van iktatva ez a kötelezettség. 

Elindul a munkakeresés, előbb vagy utóbb. A legtöbb cég nem szereti a gyerekeseket. Ugyanis gyerek=betegség, anyák napja, farsang, bábszínház, egyéb faszság, ami miatt anya kimarad a munkából. Most nem jövök elő a "téged is anya szült, bazdmeg!" érvvel, mert én értem, hogy ez miért necces a munkáltatóknak. Csakhogy akkor ezzel a lendülettel ugyanúgy lehetne fintorogni az öregeken, fiatalokon, melegeken, vallásosokon, macskásnőkön, kigyúrtpasikon, klímaxosokon, akárkin, de mindenkit a gyeses anyuka zavar. Vissza kell vezetni a melóba, netán kitalálja, hogy szül még egyet és lelép, nem rugalmas, köti a gyerek, esélytelen, hogy túlórázzon, üzleti útra menjen, csak otthon járnak a gondolatai, a gyerek mindig előrébb lesz a munkánál, az orrunk alá nyomja az ovis képeket, behozza a kölyköt a melóba stb. stb. Igen, ezekkel számolni kell, meg én vállaltam gyereket, akkor oldjam is meg én.

Csakhogy abba senki sem gondol bele, hogy valahol az anyák tudat alatti továbbképzésen vesznek részt, amíg otthon vannak. Az anyák nem hisztiznek be azon, hogy nincs nyitva a szoli vagy hogy nem ér rá a kozmetikusuk, mikor éveken át szart lapátoltak (kb. szó szerint). Az anyák nem 3-ig számolnak el, és hiszik azt, hogy türelmesek, hanem 4000-ig, és utána ágyban forgolódva emésztik magukat, amiért ennyire kemények voltak. Az anyák nem toporognak egy probléma felett napokig és vergődnek, hogy ezt hogy oldják meg, hanem azonnal döntenek, mert dönteniük kell. Nem akadnak ki azon, hogy újabb feladat landol az íróasztalukon, mert folyamatos munkában vannak, évek óta elképesztő terhelés alatt egy olyan főnök mellett, ahol nincs "nem", nincs "majd holnap", hanem csakis "azonnal". Nem csaponganak össze-vissza, mert a következetesség és a rendszer elengedhetetlen a mindennapokhoz. Az anyák nem tartanak kis cigi vagy kávészüneteket, félórás ebédszünetet meg pláne nem, mert fél szemük mindig a munkán van. Az anyák csak azért nem túlóráznak, mert 24 órából áll egy nap. Hiszem, hogy egy anya az egyik legjobb munkaerő tud lenni. Alkalmazkodó, problémamegoldó, empatikus, birkatürelmű, terhelhető. Minden munkáltató ilyet akar, nem? Úgy tűnik, nem.

Mindenki fiatal gyakornokokra hajt, 50-ből kb. 2 hirdetésben keresnek kifejezetten gyeses anyukát vagy nyugdíjast. 4-6 órás részmunkaidős helyet, ami közel van a bölcsihez (közel=max. 40 perc), ahol nincsenek irreális elvárások, és a fizetés sem megalázóan alacsony, szinte lehetetlen találni. Mégis nekiugrunk, mert muszáj. Az önbizalmunk a béka segge alatt van, mindenki fiatalabb, lendületesebb, képben van, túlképzett hozzánk képest. Van nyelvvizsgánk, van jogsink, de mindkettő berozsdásodott az évek alatt. Meg se merjük pályázni, még akkor sem, ha az csak egy alap szűrő és soha nem beszélünk majd senkivel angolul és kocsit sem vezetünk. Pont mi, akik napi szinten újabbnál újabb problémával találkozunk, és oldjuk meg őket, még csak meg sem próbáljuk. Mert már eleve hendikeppel indulunk. Állásinterjúnál eltitkoljuk a gyereket, ahogy tudjuk, szóba se hozzuk, mikor a legnagyobb büszkeségünk. És persze nem, dehogy akarunk többet. Lesz, aki besegít. Jön a hantaáradat, nem is az enyém a gyerek igazából, csak egy helyen élünk. Szégyelljük, hogy anyák vagyunk, kevesebbnek érezzük magunkat, megbízhatatlannak, rosszabbnak. Hát lófaszt! Én igenis büszke vagyok arra, amit elértem, sőt, rám kifejezetten jó hatással volt az anyaság, ezer új dolgot tanultam, és hiszem, hogy jól is csinálom (persze az egészséges, és nem az elborult ősanya módon). Növesszünk tököt és emelt fővel, egyenrangú félként üljünk le a kurva tárgyalóasztal mellé, ne görnyedt háttal, mert úgyis tűrünk! Én elégetem a szoptatós melltartóimat! Ki tart velem?