Lemaradtam. Kurvára lemaradtam mindenben és mindenről. Ide se írtam kb. 2 hete, amióta meló van. Napi szinten mormolom el hullafáradtan, amikor végre leülök a seggemre lefektetés után, hogy "eztmáshogyafaszbaoldjameg?"
Elindult a meló. Ezzel együtt elképesztő és véget nem érő rohanás lett az életem. Mindenhol ott vagyok, de igazából sehol sem. Reggel bölcsivel nyitunk, ahova 2 hete próbálok hamarabb indulni, hogy még úgy érjek be a melóba, hogy munkakezdés előtt meg tudjak nyugiban inni egy kávét. Ez 2 hete nem sikerül. Lövésem sincs, mit csinálok rosszul, és hol baszom el az időt, próbáltam már korábban kelni, előre cuccot kikészíteni, gyors sminket generálni, jólvanazúgy hajat alkotni, de egyszerűen nem sikerül. Természetesen az új helyzet új kihívásokat és megoldandó problémákat teremt, minden nap tanulok valami újat.
Például azt, hogy esős időben a bézs nadrágot el kell felejteni, akármilyen dögös és csinos, mert az az első, amihez hozzáér a gyerek sáros cipője, amikor kiveszem a babakocsiból. Vagy azt, hogy hiába készülsz fel reggel, és állsz a csinos fehér kabátodban, a gyereked képes hátközépig összeszarnia magát felöltözve, így 2x annyi időbe telik átpelenkázni az örökmozgó kis polipot, hogy ne érje szar a ruhádat. Garantált negyed órás késés. Vagy hogy magassarkúban lényegesen lassabban lehet közlekedni és az erőltetett menet szétcseszi a lábad legkésőbb a 3. nap után. Mondjuk jól lehet támaszkodni a babakocsira, és kicsit stabilabban megy a tipegés, kis előnyök, amik miatt nem vág az ember eret magán. Persze ilyenkor látunk cicát-kutyát-tűzoltóautót, amit muszáj megnézni, és szemmel követni addig, amíg az el nem tűnik a látókörünkből. Délután a ráérős sétán bezzeg semmi sem történik.
Még csak nem is ez a baj. Ezek az apróbb kellemetlenségek csak szarabbá teszik a már elcseszett helyzetet. A baj ott van, hogy van olyan napom, amikor kb 1,5 órát látok a gyerekből. Az a 1,5 óra is arról szól, hogy vacsorát gyártok, mosok, teregetek, kicsit pakolok (közlekedő ösvényt túrok lábbal a nappaliban), fürdetés, altatás. Semmit nem tudok a gyerekről azon kívül, amit 3 percben a gondozónők mesélnek. Ha az egyiket anyának fogja hívni, levetem magam a Gellért-hegyről. Hétvégén próbálok pihenni (persze ledolgozós szombattal nyitottam a melózást, a lúzer szakkör jelentkezési űrlap kitöltése nélkül avatott tiszteletbeli taggá), de azt is elviszi a főzés, mosás, némi takarítás, túlélés. Persze pörög az agyam a melón is, mit lehetne, hogy lehetne, mit basztam el és mit nem, mit kéne máshogy csinálnom, hogy átlássak végre a káoszon, a gyerek hiányzik, utálom, hogy alig látom, akkor se tudok vele rendesen foglalkozni.
És ilyenkor mit csinál a lelkiismeretfurdalásos kétségbeesett anyu, akinek nincs 2 perce együtt a gyerekkel? Kekszet ad neki reggelire. Meg csokit csakúgy. Meg játékokat vesz. Húsvétra jó lesz, legalább előre megvettük...Áfaszom az még 2 hét, mire látom a csillogást a szemében. Kéne valami kifogás, amivel odaadhatom neki, ne csak úgy kapjon valamit (nem mintha felfogná a húsvét fogalmát), mert akkor elindulunk az elkényeztetés útján. Baszki, télleg, ma névnapja van! Soha nem ünneplünk névnapot. Max facebookosan. Nem baj, Boldog névnapot Geriszivem, nézd mit vett neked anyaaa! Tiszta hülyeség az egész, fogom a fejem, hogy milyen szaranya vagyok, aztán mivel főzni kell, beültetem a TV elé. Fúbaszki, ez egyre gázabb. De csak max. 1 órát engedem neki. 3x pörög le a Tom és Jerry évada, mire kapcsolok, hogy le kéne gyógyítani a gyereket a TV-ről és foglalkozni vele. Botrány, amit művelek, de mantrázom magamban, hogy ez csak időszakos, majd ha beáll a rend és a rutin, menni fog ez magától és sokkal könnyebb lesz.
Szegény párom 2 hete hallgatja az egy levegővétellel elsuttogott "mostneszivemkurvafáradtvagyoknagyonhosszúvoltezanap" mondatomat, amit lehet, hogy beállítok automata üzenetként, hogy még abba se fáradjak el jobban, hogy kimondom. 4 napja tervezek egy hajmosást. Igen, hajmosást, zuhanyzással együtt bruttó 15 perc. Talán ma sikerül. Nem tudom, más hogy csinálja. Egy egyedülálló anya, vagy az, akinek több gyereke van. Én kikészültem. Persze csinálom tovább, mert kell, és amúgy élvezem a munkát is, munkakör, kollégák rendben, ennyire vállalható cégnél még sose dolgoztam, persze a gyerekre gondolni sincs időm, mert bent is folyamatos a pörgés. Aztán nem is tudom, hogy várom-e a munkaidő végét, mert amint kilépek az épületből indul a szélmalomharc, a rohanás, a lemaradás behozása. Minden este csúszunk, minden este agyatlan zombivá válok, lassan már a családtagokkal is úgy kommunikálok, mint a melóban, a "tépjél sorszámot!"-tól kezdve a "dolgozunk a problémán" át az "ön kérése nagyon fontos számunkra" mondatig. Utálom magam, mert egy seggel kb. 4 lovat akarok megülni, egyszerre muter, feleség, szexi barátnő és dolgozó mami is akarok lenni (a gondolkodó lény ént még nem merem bevállalni, kb egy majom cintányérozik jelenleg az agyam helyén). 3 még ment, de a negyedik teljes káoszt szült, és nem tudok a többi háromban már 100%-ot nyújtani. Rohadt zavaró. Nem kifelé, meg másoknak megfelelni, hisz azt leszarom. Engem bosszant, hogy valami nem megy. Hogy rohadtul nem látom a rendszert, hogy kurvára nem látom ennek az egésznek a megoldását. Persze, tudom, idővel. Még jó, hogy olyan kibaszott türelmes a természetem.