Na nincs para, nyugi, gyerek él, egyben van, úgyse írnék cikket, ha akkora nagy gáz lenne, de szokás szerint felbaszták az agyam, annyira, hogy ha ott nem is pofáztam vissza (mert a gyerek a tét, akkor meg kussolok), itt van az én kis házibarkács véleményem az ott dolgozókról.

Nem voltam még gyerekkel ügyeletben, ez volt az első kis beavatásunk, nyilván lesz majd még ilyen, de nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Elképzeltem egy House meg Vészhelyzetes ügyeletet és azon filóztam, hogy én a kiütéses-lázas-hasmenéses gyerekemet hogy tudnám belökni olyan gyerekek elé, akik a kezükben viszik a fogaikat meg nyílt törésük van. Elnézést a durva képekért, de tényleg ez ment át az agyamon, hogy nekik kis fiszem, nekünk halálos problémával megyünk, mindenki sürgősebb nálunk, este 6-ig ott fogunk ülni.

Ehhez képest sima ügy, rendelőben senki, bekopogtam, rákérdeztem, hogy vigyük-e elkülönítőbe a gyereket a kiütések miatt, nem kellett, de van bent beteg, szóval várjunk. Oké, vártunk. Tök normálisak és kulturáltak voltunk, csak szétbaszott az ideg minket, de az gondolom tök normális minden szülőtől, aki vasárnap reggel rohan ügyeletre a gyerekével.

Végre bejutottunk, nem merem hangsúlyozni, tök normálisan, mély tisztelettel, hogy van, aki ellát minket vasárnap reggel is, kb. csak a meghajlást és a tisztelgést hagytuk ki. Párom már kapott egy lebaszást, amiért vetkőztetésnél a vizsgálóra tette a gyerek szandálját, nem gondolkodott, ő is tiszta ideg, látom rajta, pont nem figyelt arra, hogy hova teszi azt a szájbatekert szandált. De már ment az az éles fennhangon kioktató stílusú leugatás, hogy "másgyerekodatesziazarcátmitképzel". Mit képzel, most van itt először, tiszta ideg, már skarláttól kezdve pestisig minden szart vizionáltunk, azt se tudjuk, mit csinálunk. Oké, nyeltem egyet.

Elmondtuk, hogy pénteken csak láz volt meg hasmenés, egyik se annyira súlyos, hogy dokihoz vigyük, megmutattuk a mai kiütéseket, lábujjközben volt másik seb, azt pénteken vettük észre, megmutattuk, ha már ott vagyunk, mondják meg, hogy jó kenőcsöt adtunk-e neki, és jól tisztítottuk-e. Nedves törlőkendővel csináltuk, mert azzal fértünk rendesen hozzá. Kioktatás vol.2, további éles hangon (amit mind ismerünk, kaptunk már ilyet a pofánkba eü intézményekben, önkormányzatokban és egyéb olyan helyen, ahol valamiért mindenki azt hiszi, hogy mi is értjük azt a szakmát, amit az illető dolgozó, sőt, el is várják tőlünk, hogy értsük, és hogy lehetünk ilyen felelőtlenek/primitívek/nemtörődömök, amiért ezt így hagyjuk).: "Magának nem fájna, ha nyílt sebbe törölnének bele ilyen kendővel, ami így csíp?" Nos, de, nyilván, de nem vagyok orvos, valahogy meg kellett tisztítani a lábát, valamiért a betadine nem ugrott be, vittük volna hétfőn orvoshoz vele a gyereket, de vasárnap ütött be az S.O.S szar. A durva kiütésre, ami szerintem a pelenkától dörzsölődött ki, megkaptam még, hogy miért nem veszek nagyobb pelenkát a gyerekre, ha látom, hogy szorítja, én nem cserélek bugyit, ha érzem, hogy szorít? Itt nyeltem egy kurva nagyot, meg odabasztam egy nagyon vadállat bulldog "kussojjá' ha jót akarsz" tekintetet, akkor ott kussoltak is. Nem akartam jelenetet rendezni, túl primitívnek éreztem egy szájkaratét egy gyermekorvosi ügyelet rendelőjében, nem megyünk le a szintjükre. Persze hazajöttünk, direkt megnéztem, a gyereken lógott az a kurva pelenka, amúgy meg pont akkor dörzsölődik, ha nagyobb van rajta, nyár van, meleg van, szóval kurvaanyátokat, nekem van igazam.

Amíg vártam, hallottam egy telefonos beszélgetést, egy valószínű "túlaggódó" anyukától, aki magas láz miatt telefonált. Kioktató stílus light, patika, lázcsillapító kúp. Kiderült, hogy a lázcsillapító kúpok 90%-át lehet recept nélkül venni. Anyuka is rácsodálkozhatott, én is néztem egyet, dekúrvajó, ezt nekem miért nem mondta senki az elmúlt 2 kibaszott évben??? Na mindegy, kaptunk recepteket, megkezdtük a "szakszerű" kezelést, amit ez a savanyú doktornő felírt. Ahelyett, hogy megnyugodva, kő leesve a szívemről távoztam volna, olyan szinten felbaszott aggyal mentem ki a rendelőből, hogy nem láttam a dühtől. Dühös voltam, mert nem rólam volt szó, ha igen, rezzenéstelenül pofázok vissza, de ha a gyerek a tét, akkor nem szólunk be, mert ez az a típus, aki csak jobban szopat majd, ha visszaugatsz. Engem lehet, gyereket nem.

Persze az igazságérzetemet baromira baszkurálja amúgy az a tehetetlen düh, amit nem tud az ember rájuk borítani, mert visszafogja magát, tudja, hogy nincs igazuk, tudja, hogy bicskanyitogató a stílusuk, még rá is tudna vágni és oda is tudna szúrni valamit azonnal (nem a lépcsőházban jut eszébe, hogy "na, ezt kellett volna mondanom"), de van még annyira az eszénél, hogy mérlegeljen, mert nem biztos, hogy utoljára látja ezt a két savanyúcukorkát, ki tudja, mikor megyünk vissza újra valami más faszsággal. Nem borítjuk rájuk az asztalt, mert ha legközelebb meglátnak, nem hiányzik a szemforgatás, a megváratás, a félreültetés, más előbb hívása, és egyéb szopatási módszer, amivel lehet élni (ügyfélszolgálaton dolgozom, ismerem az eszközöket). Meg persze a másik, hogy úgy mérlegeltem, mint felelős szülő, hogy nem biztos, hogy a gyereknek látnia kéne, ahogy az anyja tüzet okád, ocsmány zöld óriássá változik, és lemészárolja mindkettőt a picsába. Igen is tisztelje az orvosokat (meg a pedagógusokat, rendőröket, tűzoltókat, és a pedellust is), abba meg nem fér bele, hogy az anyja eltorzult arccal osztja ki a szeme láttára mindkettőt.

Szóval ezúton kérem az összes egészségügyi dolgozót (tisztelet a kivételnek, mert nagyon-nagyon sok normális dokival hozott össze a sors, sőt, családban is akad eü dolgozó, alig ütköztem kellemetlenségbe az elmúlt 30 évben, nem tőlük kérem ezt), akihez ez a kis bejegyzés szól, hogy ha bemegy hozzájuk egy beteg, különösen egy gyerekorvosi ügyeletre, az alábbiakat vegyék figyelembe:

- Remegünk az idegtől, azért vagyunk ügyeleten és nem játszóházban, mert szerintünk baj van a gyerekkel, és Önökben van minden hitünk és bizalmunk, nem kéne visszaélni vele.

- Nincs orvosi diplománk, azért jöttünk olyanhoz, akinek van.

- Nekünk ez nem rutin. És soha ne is legyen az! Nem tudunk feltétlen alap dolgokat, pláne a kezdő szülők.

- Nem kizárólag a túlaggódós és nem törődöm szélsőséges csoportokból állnak a szülők nagy általánosságban. (Itt én a nem törődöm voltam,a  telefonos anyuka a túlaggódós). Normálisan neveljük a gyereket, nem a bolhák alól vakarjuk ki, ha retkes lábbal visszük, az azért van, mert időt se szántunk arra, hogy kiglancoljuk. Túlaggódni meg túl fogjuk, szülők vagyunk, nekem a 38 fok igen is magas láz volt addig, amíg nem hoztunk össze egy 40-est. Ettől függetlenül a legtöbben mind normálisan és tisztességesen neveljük a gyerekünket.

- Ha normális stílusban beszélek, és viselkedek, elvárom én is ugyanezt. Ha mindenhol máshol, akkor az egészségügyben is.

- Tudom, hogy ez Önöknek egy rutin nap, egy álmos vasárnap reggel, de nekünk minden tizedmásodperc izzadás, amíg meg nem tudjuk, hogy rendben van-e a gyerek, mert igen, egy szúnyogcsípést is halálos kórként diagnosztizálunk (mert nincs orvosi diplománk) az aggódás hevében.

- Valószínű, hogy szétszórtan érkezünk a rendelőbe. Nem bunkók meg hülyék vagyunk, amiért a szandált a vizsgálóasztalon hagyjuk, vagy nem tudjuk fejből dalolni a TAJ számot, netán otthon is hagytuk. Persze, rohantunk, kivagyunk, a gyerek legyen ott, az a lényeg, más nem is számít nekünk.

- Nem csak szétszórtan, de idegesen is érkezünk. És csak tovább nő bennünk a feszkó, amikor a vizsgálat, gyógyszerfelírás, stb 20 perc majomkodás meg hümmögés (na ettől a hümmögéstől meg a "szerinted ez mi?"-től agyfaszt kapok) UTÁN mondják el, hogy nincs komoly baja a gyereknek. Nem tudom, miért kell ezt halogatni, meg latin nyelven diskurálni az asszisztenssel előtte, bármelyik 2 mondat közé befér a "rendben lesz a gyerek" vagy a "nincs komoly baja" mondatok. (ha én ezt nem várom ki, és rákérdezek, akkor sem mondják meg egyből, hanem lelegyintenek). Ha meg direkt így akarják büntetni a "felelőtlen" szülőket, hogy így stresszelik az agyukat minden elmúlt másodperccel, akkor felejtsék el az egészségügyet, menjen az ilyen ellenőrnek a NAV-hoz.

- 2 perce látja a gyereket, de már jobban ismeri mint én. Ezalatt a 2 perc alatt leír minket is, mint szülőket. Nem belőtt séróval penderültem ki a 60-as évekből kezemben egy almás pitével, hanem ziláltan, apa koponyás pólóban, én rózsaszín hajjal, mindketten tetoválva, gyerek kopott ACDC pólóban, maszatosan-koszosan (kavicsot szedtünk amíg vártunk). Ettől még nem a kutyaól alól ástam ki, és nem egy drogbarlangban nevelem. Igen is felelős szülőnek tartom magam, különben nem lennék az ügyeleten.

- Én pl. még a mai napig nem tudom pontosan a hivatalos etikettet egy rendelőben. Ennek az oka az, hogy ritkán járunk oda. Ennek pedig én jobban örülök, mintha visszajáró betegként már előre főznék a kávénkat és név szerint köszönnének. Szóval ha véletlen valamit rossz helyre teszünk, vagy nem ismerjük a Margitkát, vagy tanácstalanul tipegünk mint az idióták, akkor ne várják el tőlünk, hogy mindent tudjunk, pláne ne úgy beszéljenek velünk, mint a ronggyal, ha valamit véletlen rosszul csináltunk.

- És a legfontosabb: legyünk kicsit együttérzőbbek. Legyünk kicsit emberségesebbek. Mi sem így képzeltük a vasárnapi programot, szétaggódjuk magunkat, itt nem a csoki vagy a karamell öntet közül kell választanunk, hanem a mi, sőt a gyerekünk egészségéről van szó. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mekkora para, elveszettség és tanácstalanság van ilyenkor az emberben. És ilyenkor nem a kioktató, meg az "azt kellett volna, hogy" Megmondókapitányokra lenne szükségünk, hanem pár türelmes, megnyugtató szóra.