Mászkálósak vagyunk. Nem tudunk megülni a seggünkön. Ha nem így lenne, egy dél-alföldi tanyán élnénk, nem az Újpest központtól egy köpésre. Sokat utazunk, végre van lehetőség rá, a fapados légitársaságok és a booking.comnak köszönhetően kitárult a világ, rengeteg a lehetőség, miért ne tennénk. És amikor valaki megtudja, hogy megyünk valahová (legyen az egy mozi, egy színház, egy koncert, vagy akár Monte Carlo), senkit nem érdekel, hogy hova megyünk, vagy hogy várjuk-e már, az első kérdés mindig az, hogy "És a gyereket viszitek?" Nem bazdmeg, nem visszük.

 Az első pár ilyen kérdést még tolerálom. De a 40. után már zaklatásnak érzékelem. Amikor kiteszünk facebookra egy képet kettőnkről az évfordulónkról egy étteremben, akkor igen is felbassza az agyam az "és a gyerek?" komment. Mert nyilván otthon hagyjuk egy doboz gyufával, 50 szem nyugtatóval meg egy kazal konyhakéssel egyedül a kutyával. Az elején még mosolyogva közöltük, hogy ki vigyáz rá (általában valamelyik nagyi). Aztán átmentünk trollba, és ilyen válaszokat lőttünk, hogy "BAZDMEG, A GYEREK!". De semmi sem működik, mindig van valaki, aki megkérdezi, hogy "Miért nem viszitek?".

Akkor szépen itt leírom, hogy miért NEM visszük a gyereket mindenhová.

9 hónapig voltunk csak és kizárólag összenőve a gyerekkel fizikailag, akkor természetesen vittem mindenhová, most már tapasztalatból mondom mindenkinek: sikeresen szétválasztottak minket lassan 3 éve, tehát abszolút megoldható az, hogy külön helységben, városban vagy akár országban legyünk.

Nekem van egy elég húzós bakancslistám, ami folyton csak növekszik, és nyilván vannak olyan tételek rajta, amik egy 3 évessel nem kivitelezhetőek. És itt most nem arról van szó hogy bekokainozva fekszem egy drogbarlang mellett Harlem egyik nyomornegyedének a sikátorában, hanem, hogy egy múzeumba nem tudom bevinni rendesen, mert mindent összefogdosna és nyálas ököllel verné szét az összes üveget, én meg vörös fejjel úgy érnék haza mondjuk a Louvre-ból vagy a British Museumból, hogy annyi emlékem van az egészről, hogy láttam egy fél múmiát meg vagy 2000 túrista cipőjét, mielőtt a biztonsági őr kivezetett volna minket.

Vagyok annyira önző geci, hogy igényeljem azt, hogy a párommal kettesben is töltsünk el néha hosszabb időt, ez kb. félévente 2-3x sikerül, max 4 nap. Neki is fontos ez, nekem is, a család meg nem arról szól, hogy van a gyerek, és annak minden kívánságát teljesítsük, és attól tegyük függővé magunkat 0-24-ben, szóval ami nem gyerek program, oda nem megyünk. Faszt nem. Van egy párunk, aki fontos nekünk, akivel a "hoztál kenyeret?" meg a "mi volt a bölcsiben?" kérdéskörök nem merítik ki az egymással való kommunikáció fogalmát, akivel érezzük, hogy sokkal többet kéne foglalkozni, mert nem érdemli meg a 2. "futottak még" helyet. Nem akarom, és nem is fogom hagyni, hogy "Apa" szerepe az legyen, hogy a csomagtartóban tetriszezik, cipeli a bőröndöket és bankautomatává válik egy nyaralás alatt. Nem ez a dolga. Nyilván fontos a családi nyaralás IS, meg a közös programok IS, de én nem csak anya vagyok, ő meg nem csak apa. Társak vagyunk, szükségünk van egymásra, szükségünk van olyan együtt töltött időre is, ami csak a miénk. És az nem az altatás utáni 1 óra "milyenvoltanapod?" ledarálása.

Ha van anya-fia együtt töltött idő és apa-fia együtt töltött idő, amikor kizárólag csak ketten vagyunk, akkor miért megy a szemforgatás az anya-apa...miket beszélek....férj-feleség (barát-barátnő) időre? Ha azért, mert néha hiányolom a gyerek előtti, csak kettesben töltött időket, és megpróbálom néha megteremteni azt, hogy csak egy kis szeletet visszakapjak belőle, elégek a pokolban, akkor égjek el, vállalom bármelyik bugyrot.

Itt nem arról van szó, hogy a gyerek itthon ül a négy fal között vagy a bölcsiben, anyuék meg utazgatnak és bulizgatnak, basznak mindenre, mintha nem lenne holnap, folyamatosan passzolják le mindenkinek, aki él és mozog. Rengeteg helyre visszük, rengeteg inger éri, és még annál is több tervünk van, amibe szeretnénk bevonni. Célom az, hogy ez a gyerek 5 évesen már többet lásson a világból, mint én az elmúlt 30 évem alatt. De van olyan hely, ahova nem vihetjük, vagy nem is akarjuk vinni, mert szeretnénk mi is jól érezni magunkat. Most őszintén, ki az, aki kiteljesedik a heti 2 játszóterezésben vagy bábszínházban vagy arcfestéses falunapokban? Ki az, aki élvezi, hogy órákon át ücsöröghet a játszótéren minden második nap? Igen is, kell egy mozizás, egy meghitt vacsora egy olyan helyen, ahol nincs etetőszék meg gyerekmenü, színház vagy akár egy wellness hétvége, amikor nem váltva masszíroztatunk meg kőpapírollózzuk ki, hogy melyikünk megy be a szaunába.

Eleve 4 különböző ember hozza-viszi a gyereket a bölcsibe, mert csak így tudtuk megoldani. Már az elejétől fogva megvan egy normális unoka-nagyszülő viszony, nagyon sokszor segítettek és segítenek be, boldogan vállalják a gyereket, imádják, és hiszem, hogy örülnek a csak kettesben töltött időnek, amikor mi nem vagyunk ott, hogy belekavarjunk az ő kis kialakított kapcsolatukba. Szóval a nagyszülők feketeöves csőszök, nem győzünk hálásnak lenni nekik ezekért, és simán, minden probléma nélkül ott vannak, ha megkérjük őket. Ha meg van valaki, aki tud vigyázni a gyerekre és vállalja, miért ne lóghatnánk meg a bedarálós hétköznapokból egy kicsit? Rossz anyák leszünk, mert nincs nonstop a karunkon a gyerek? Ha igen, akkor rossz anya vagyok. A gyerekem mégis vidám és kiegyensúlyozott, nyitott mindenre, elképesztő jó a humora, és nem látom, hogy sérülne ahányszor nélküle mennénk el valahová. Hiszem, hogy senkinek sem árt az, ha néha külön vagyunk. Sőt, feltöltődve, kisimulva sokkal jobb anya tudok lenni, mintha mókuskerékbe bedarált zombiként kócos hajjal, tikkelő szemmel 2 mosás közt instant vacsorát generálva kiabáljak a gyerekkel, mert most anya nem ér rá, hogy rajzoljon vele. Nekem ez kell. Sőt, hiszem, hogy mindenkinek, csak ebben az ősanya világban ezt nem vallja be mindenki nemhogy másoknak, saját magának sem. Nem attól lesz jobb a gyereknek, ha orrba-szájba együtt vagytok. Hanem attól, hogy amikor együtt vagytok, együtt is legyetek, minőségi időt töltsetek és figyeljetek egymásra, ne arról szóljon az egész, hogy ő játszik a nappaliban amíg te mosogatsz. Hanem, hogy ott legyen neki, egy stabil anyu amikor kell. Igen is szükségünk van néha egy-egy szabadnapra, amikor nem kell könyöktől lefelé nézelődnünk és miniszívrohamot kapnunk minden 2. percben. Nekem kell a párommal együtt töltött idő, az én idő. Én önző vagyok.