Mivel tróger anyu vagyok, kb. most tudatosult bennem, hogy bő egy hét és vége a bölcsinek, nyitjuk az ovit (arra most nem térnék ki, hogy mekkora link vagyok, amiért még nincs meg a kötelező felszerelés, hisz 13 fokban is szandál-zokniban viszem a gyereket a bölcsibe, mert nincs rendes cipője, ami jó rá, de anya becsszóveszhétvégén egy edzőcipőt).
2 pislogás közben szaladt el nekem ez a 1,5 év, és igazából nagyon ritkán gondoltam bele, mennyire szerencsés vagyok. A gyerekem bekerült egy bölcsődébe, úgy, hogy olyan szintű túljelentkezés van végig a kerületben, hogy van, aki már terhesen befoglalja a helyet, közel is volt, vissza is tudtam menni dolgozni, elképesztő nagy segítség volt, hogy az utolsó egy évet nem a havi 25 ezres gyesből kellett kigazdálkodni.
Nem volt könnyű. Az elején hozzászokni egy új rendszerhez, ruhát, pelust nem elfelejteni, sütni a farsangra, dátumokat megjegyezni úgy, hogy nagyon sok mindennel nem értettem egyet. Sose voltam ez a túlbuzgó anyuka, a bölcsivel szemben sem voltak elvárásaim, leadtam a gyereket 2 perc alatt és annyit vártam el, hogy közel ugyanilyen állapotban kapjam vissza a nap végén. Persze voltak kéztördeléses vallomások, hogy mikor, hogyan esett el a biciklivel vagy, hogy valamelyik társa megharapta, írták lelkesen a füzetbe, de olvasás nélkül írtam alá, gyerek egyben volt, fogai megvannak, csont nem tört, vérmennyiség hibahatáron belül. Nálam se lett volna jobb helyen, volt napom, amikor 5x néztem végig, hogy borul fel a gyerekem, mert béna napja volt. Próbáltam ott se lenni, nem toltam le különleges kívánságokat az én egyedi kis hópelyhecskémmel kapcsolatban, a bölcsi más közeg, kb. 100-zal több gyereket láttak nálam, miért ne lenne meg a bizalom.
Az utolsó közel fél év még hardcore-abb volt, kiesett egy gondozónő, és a másik egyedül tolta szinte végig a csoportot. Persze segítettek neki, de rendes váltótársa nem volt. És ez a nő megtehette volna, hogy feláll és megy az Aldiba pénztárosnak, simán leszarhatott volna mindenkit, de kitartott végig, mert bolond, és neki ez nem munkája, hanem hivatása, és tolta végig az egészet. Szarérhúgyér vakarta ki a gyerekeinket a szarbóhúgyból, úgy, hogy én a sajátomnál nem egyszer fintorogtam, ő kérdés nélkül csinálta végig ezt 12 gyerekkel.
Nem volt minden nap arcfestés meg faültetés meg nem tanították angolul a gyerekemet, meg lovaspólózni se tud, de megtanították pohárból inni. Megtanították kanállal enni. Az ő közreműködésükkel lett szobatiszta. Megtanult beilleszkedni egy közösségbe, megtanult a társaival játszani. Olyan előnyökhöz juttatták, amit egy otthon 3 évet töltött gyerek sem tud elérni.
Elképesztő nagy segítség volt a bölcsi, és rendesen meg sem tudom köszönni nekik. Nem tudom, hogy bírják 12 gyerekkel, mikor én néha attól az egytől falnak megyek. De hát, ez nem munka, ez hivatás. Köszönöm azoknak, akik még kitartanak, sajnos az ilyeneket nem a fáról szedjük, szerencsések vagyunk, ha beléjük botlunk. És igen, a végén már nem láttam azt az őszinte mosolyt az utolsó harcos gondozónőnk arcán, de még mindig mosolyog. Elképesztően fáradt mosollyal, de mosolyog. Köszönöm neked, Karol szívem! Hiányozni fogsz!
