Aknamező. Az egész anyaság az. Már szülésfelkészítőn nem meri senki korrektül megválaszolni azt a kérdést, hogy „Ön szerint meddig érdemes szoptatni?”, mert megy a ködösítés, az „amíg mindkét félnek kényelmes”, meg az „amíg igény van rá” dumák. Ott, akkor engem ez mélységesen felháborított, hogy van egy szakember, nyilván van véleménye, de nem meri elmondani, mert ha keveset mond, azért feszítik keresztre, ha meg sokat, akkor szimplán idiótának nézik, ehelyett terel, és semmitmondó válaszokat ad kezdő anyukáknak ahelyett, hogy korrektül elmondaná, hogy szerinte (nem a szakma, nem a lálícse és nem a WHO szerint, hanem SZERINTE) mennyi az ideális idő.

Aztán anya lettem, és megértettem. Nem szabad nyíltan beszélni. Nem szabad kimondani, hogy szerinted a hordozókendő (vagy a babakocsi) baromság, nem szabad megemlítened, hogy csak 1 évig tervezel szoptatni (vagy amíg van tejed, és évekig, vagy úristen, lepaktálsz az ördöggel, és önszántadból adsz neki tápszert), azt se, hogy csak egy gyereket akarsz (vagy összeraksz egy kezdő 11-et cserejátékosokkal) és azt se szabad fennhangon mesélned, hogy együtt (vagy külön) alszotok. Sose tudod, kibe futsz bele, kit sértesz meg akaratod ellenére, mert ezek az anyukák, ez a faj, a legmimózább fajta mind közül, mindenre berágnak, megsértődnek, mert szerintük az ő anyaságukat kérdőjelezed meg a véleményeddel. Csak nagyon biztos és veled adott témában egyetértő anyával lehet ezekről beszélni. Együtt fröcsögünk a hülyékre, megbeszéljük, hogy mi milyen faszák vagyunk, a gyerek nő, az élet megy tovább, szelep leeresztve, mindenki happy. De az újaknál puhatolózni kell. Sőt, faszt kell, csak olyan semmitmondó szar témákat kell bedobni, amikkel nem lehet konfrontálódni, és nincs sértődés. Ha szar az idő, az például téma szempontjából nagyon jó, mert mehet a panaszáradat, gyereket nem lehet kivinni, otthon ülünk, de szar. Neked is? Nekem is. Ruhavásárlás, dm kártya, drága pelenka. Ilyen semmit mondó, univerzális dolgok, de legalább nem szaladtunk bele nyitott szájjal a faszba, és nem sértettünk meg senkit.

Aztán persze előbb-utóbb jön egy olyan téma, aminél valamit mondanod kell. Bedob valaki egy „nem tudok hatni a gyerekre, állandóan azt csinálja, ami nem szabad” témát. Nyilván nem mondod csuklóból, hogy te simán rábaszol a gyerek kezére, ha piszkálja a mosógépet, mert riasztják az inkvizíciót, és ott helyben égetnek el, amiért kezet mertél emelni a saját gyerekedre, mert gyereket_nem_verünk. Ingatod a fejed, bedobod, hogy „igen, ez nálunk is probléma”, vagy valami hasonló menekülő mondatot, és kívánod, hogy ne feszegessük tovább ezt az ajtót. Elpuffogtatod a közhely táradat a „minden gyerek más”-tól kezdve a „ki kell bekkelni”-ig mindent, és lapítasz, hogy ne te legyél az első, aki felhoz valami vízválasztó témát. Ha szerencséd van, a vélemény ugyanaz, levegő kifúj, itt te nem leszel kerékbe törve. Ha nem, akkor meg kussolsz, esetleg szépen, mintha tojásokon lépegetnél, elmondod, hogy –szigorúan a te gyerekednél, szigorúan te, mert minden gyerek más-, hogy működött a dolog.

Persze ha nagyon durva az ellentét, akkor otthagyod a picsába, nem keresed, kipipálod az aktuális hülyét és tovább lépsz. Akkor van gáz, amikor valakivel jóban leszel. Olyan ez, mint egy szerelmi kapcsolat. Az elején megy a puhatolózás, a „nem adjuk 100%-ig önmagunkat, nehogy elriasszuk”, aztán eltelik kis idő, megismerés, együtt nevetés, és már nem szégyellünk fingani előtte. Legalábbis azt hisszük, nincs gond ezzel, már szabad, közben kiderül, hogy mégsem. Vagyis összespannolsz egy másik muterral, minden fasza, minden jó, megkedvelitek egymást, bandáztok, aztán véletlen érzékeny pontra tapintasz. Te lazán kezelnéd, ő befeszül (miért ne feszülne, hát az ő problémája), és azzal, hogy már megvan egy jó kapcsolatod, azt hiszed, lehetsz őszinte, és kimondhatod azt, hogy szerinted ez hülyeség. A legnagyobb hiba. Utána jön a Canossa-járás meg a „nem úgy gondoltam” meg a magyarázkodás, amiből jó esetben ki tudsz úgy jönni, hogy ne sérüljön a barátság. Ugyanannak a nőnek szülés előtt simán elmondtad, hogy ez a ruha vacakul áll rajta, vagy hogy a vörös nem az ő színe, és jön egy kis piti téma, megkérdezik a véleményedet, és ha veszed a bátorságot elmondani őszintén, baszhatod. Elképesztő módon reagálnak a nők az anyaságra vagy a gyerek kritizálására. Minden megjegyzést támadásként élnek meg. Persze te hiába bizonygatod, hogy nem úgy gondoltad, mikor szerinte de. Mert egy köcsög vagy. Egy paraszt, aki elmondja, hogy szerinte (nem a szakkönyvek, nem a WHO, nem a lálícse, nem a Vidaági szerint) mit kéne tenned, te mit tennél az ő helyében, miután ő tanácsot kér tőled.

Aztán te kerülsz szarba, te kérsz tanácsot, az a bunkó meg kimondja nyíltan, és hogy képzeli, hogy kritizálja a te tökéletes nevelésedet, a te szuperanyaságodat, és különben is hogy jön ez ahhoz, hogy őszintén elmondja a véleményét, ahelyett, hogy érdemi tanácsot adna, amivel tudsz mit kezdeni, csak ossza az észt, hogy ő a helyemben mit tenne, mikor nincs is a helyemben? Ez a mocsok a lelkembe gázol vigyorogva az okoskodásaival. Az istennek se érti meg, hogy ez más helyzet, más gyerek, más szülő, csak nyomja a hülyeségeit és sérteget. Brutál aknamező az egész oda-vissza. Rosszul lépsz, és véged.