Néha előfordul, hogy kiesek az anya szerepből, és halandóvá válok, legalábbis az egykori éretlen önmagammá, és olyat teszek, gondolok, ami egyfelől kurva vicces, másrészről meg azonnal elsüllyedek szégyenemben, hogy mégis hogy gondolhatom ezt, hát én anyuka vagyok.Csak néhány szitu:

Amikor egy számomra nagyon idegesítő kisgyerek elesik vagy borul, és megeresztek egy halvány mosolyt.(belül persze kurvára röhögök)

Amikor hagyom a gyereket „csak egy pár percig még” pácolódni a pelenkában, elfelejtem, és arról jut eszembe, hogy már csíkot húz maga után.

Amikor látok egy igazán csúnya gyereket, és nem tudok pókerarcot vágni, hanem jön egy fintor. Sajnos ebben a párom partner, és így nehéz elfojtani a röhögést.

Amikor újítanék az altatókon, és akárhogy pörög az agyam, az Újpest nóták közül csak az jut eszembe, hogy „Óóóó, ti faszszopó fradisták”. Aztán még el is kezdem dúdolni.

Amikor eszembe jut, hogy 15 év múlva jönnek majd át a fiam kamasz haverjai, én meg Stifler mamájaként összezavarom őket.

Amikor oltás után hisztis, és szurkolok azért, hogy hőemelkedése legyen, hogy beadhassam neki a nyugtatós kúpot és „legálisan” szedálhassam.

Amikor a gyereknek elkezdem Ganxsta Zolitól, hogy „gyere velem bébi, jó lesz ez a buli…” és rájövök, hogy a következő sor az, hogy „a seggedről fogom a kokaint szívni”.

Amikor hajnali 2kor komolyan elgondolkozom, hogy keverek egy kis tequilát a vizébe, hátha attól végre elalszik.

Amikor jó ötletnek tartom, hogy az öcsém a gyerekkel menjen csajozni.

Amikor a haverokkal elemezzük, melyikünk gyereke kivel jön össze, és úgy elkapja majd az enyém a te lányodat, és úgy kikormolja, hogy terpeszben fog járni hetekig… Aztán valaki ráébred arra, hogy 1-2 éves kisgyerekekről beszélünk.