1 éve hajnalban 3:13-kor az én kis babócám, manókám megszűnt pocaklakó lenni és kíváncsi lett a kinti világra, apára és anyára. Végre a csoda, amit annyi ideje vártunk, megtörtént: megszületett. Édes kincsem, már egy éve, hogy először meghallottam a kis hangodat, és végre az édesanyád lehettem. Azóta van értelme az életemnek, mind a 365 napért hálát adok, amit együtt tölthettem el veled. Minden percét köszönöm neked, és kívánom, hogy mindig így legyen. BAZINGA!

Persze, örülünk. Örülünk, hogy életben tartottuk, hogy látjuk, hogy mennyit képes fejlődni a gyerek egy év alatt, és meg merem kockáztatni, szerintem egyre jobb fej, nálunk meg alakul a rutin. Többet tudjuk lepasszolni, többet tudunk lazítani, sokkal rugalmasabbak és lazábbak lettünk. De rendesen megszenvedtünk vele.

Rohadt nehéz volt ez az év. Az első hetekben, amikor megkérdezték gyerektelen ismerősök, hogy „és milyen?”, egyből azt válaszoltam, hogy „VÉDEKEZZETEK!”. A kórházból sem akartam hazamenni, mert elképzeltem, ahogy a két rutintalan hülye fejcsóválva áll a gyerek fölött és néz bambán, hogy most mégis mi van. Aztán pontosan így is történt. Volt, hogy örökbe akartam adni, volt, hogy Fótra akartam vinni a Gyerekvárosba, volt, hogy falhoz akartam vágni, volt, hogy felöltözve vártam az apját, a kezébe nyomtam a gyereket és lementem sírni egy padra. Ő meg kurvára bízott benne, hogy azért hazamegyek majd. Szülés utáni depresszió? Hülye vagy, nincsen nekem arra időm!

Sok embernek panaszkodtam. Aki nem tudta, próbáltam elmesélni, milyen az a hasfájás, amikor egész nap üvölt a gyereked. Bólogatás, „Hú, de szar lehet”, ennyi. Átérezni senki se tudta, hogy mégis, milyen lehet, ha a gyereked szünet nélkül üvölt 6 órán át. Hogy milyen az a tehetetlen düh, amikor megrugdosod a babakocsit, szétvered a kezedet a falon, és a bútorokon, plüss állatokon állsz bosszút azért, mert már nem is emlékszel, mikor aludtál utoljára, mikor volt csend, mikor nem volt ennyi felelősség, ami nyomja a válladat, és mert itt van egy kibaszott nagy probléma, amire nincs megoldás. Az elején még sajnálod azt a kis szerencsétlen 3 kilós növényt, aki azt se tudja, mi történik vele, de a 3. órában már a kurvaannyát. Aztán lelkiismeret-furdalás, „nem ő tehet róla”, meg „neki még rosszabb”, együtt sírás, ölelkezés, megint elölről… Nem 1-2 nap, majd fél éven át. Aztán túléltük, már csak ködös emlék, amit csak akkor húzok elő, ha véletlenül megfogalmazódik bennem a „mi lenne, ha lenne egy tesó?” gondolat, és ez azonnal észhez térít.

Aztán volt egy viszonylag nyugis időszak, amikor lazán elvolt a lábujjaival 1,5 órán át. Imádtam. Csak letettem a szőnyegre és elvolt. Órákat. Az a kb. 1 hónap adta bennem vissza a hitet, hogy annyira nem is szar dolog ez a gyerekvállalás. Persze ez is addig tartott, amíg el nem kezdett kúszni, amit volt pofája pont a költözésre időzíteni, úgyhogy a doboztornyok között figyelhettem, amíg ő felfedez.

Most meg… Végeláthatatlan harc és küzdelem az életünk. Most már nevelni kell. Le kell törni a szarvát időben, különben végem. Vagy neki, ha folyton a vakdugót basztatja. Mindent akar, de semmit sem lehet. Én dög vagyok, ha rászólok, ő csak azért is folytatja, járókában 2 perc kiállítás- hiszti. A hangos és határozott „nem”-re egy hangos és határozott „de” a válasza. Közben legalább vigyorog is, hogy még idegesebb legyek.

Folyamatosan megy a pakolás, ami addig vicces csak, amíg az övéivel játszik és nem találja meg az én cuccaimat. Zakók ritkábbak, de annál nagyobbak, durva dolgokat alakít, a héten pl. állva beszorult a fal és a szekrény közé. Megy a matricázás is, már lassan fel se tűnik, hogy egy 8 kilós gyerek ragadt a lábamra. Egyre hangosabb, már rá kell szólni, hogy nem halljuk a filmet. Persze szarik ránk, ugyanúgy üvöltve püföli a távkapcsolót a dohányzóasztalon, és olyan menüpontokat hoz be a tv-n, amiket én még soha nem láttam a képernyőn, pedig lassan 10 éves a készülék.

Persze panaszkodok állandóan, mikor igazából imádom, hatalmas zsivány, örülök, h nem egy kis penészvirág. Unokatesó szülinapi buliján olyat villantott, hogy el se hittem, hogy az én gyerekem. Mindenkire mosolygott, rosszalkodott (azt is csak szolidan), játszott a játékokkal, jött-ment, számára vadidegenek kezében percekig elvolt. Egyszer volt hiszti, az altatásnál, és ennyi. Persze most, hogy ezt így leírtam, és nyilvánosan dicsértem, tuti összehoz egy olyan hetet, hogy a maradék hajam is kihullik.

Szóval, most itt tartunk. Egy éve alig vártam, hogy eljöjjön ez az időszak. Most visszasírom-e? Van, amit nyilván igen, 3 kilót könnyebb volt ringatni, nem tette tönkre a lakást és nem kellett minden mozdulatára figyelnünk, mert még a kezét sem találta. Most meg szedjük ki a leveleket a szájából, visszapréseljük azt a mintegy 32 db nedves törlőkendőt a csomagjába, amit ő előtte angyalian egyesével kiszedett, rejtegetjük a kábeleket, utánrendeljük a megrágott-széttépett könyveket, és osztjuk a zakók utáni gyógyipuszit, most már rezzenéstelen arccal. Persze néha még most is meglepődök, amikor álmosan ülök a gép előtt, és egyszer csak elhalad mellettem egy szék a semmiből, de kezdek ehhez is hozzászokni. Nem lett könnyebb. Más lett. Sokkal több dologra kell figyelni, de sokkal többet ad a gyerek. Kacag, játszik, hozzánk bújik, és amikor rosszat csinál, akkor is röhögünk, mert stílusosan csinálja. Aztán ha kiszúrja, hogy nekünk ez tetszik, akkor meg le se áll, és baszhatjuk.

Az elmúlt egy évben sok vér, verejték és könny hullt, de azt kell, hogy mondjam, végül is teljesen elégedett vagyok vele, és amíg az első hónapokban volt olyan éjszaka (nem is egy), hogy azt kívántam, bárcsak ne vállaltuk volna be, mert nekünk ez nem megy, most megőrülnék, ha nem lenne.