Mi nem. Mi soha. Az a mi kettőnk ágya. Na persze. Amikor fejben kitalálod, hogy mégis, hogy akarod nevelni a gyereket, akkor az együtt alvás is nyilván felmerül, és az elején leszögezed, hogy na, azt már nem.

Én is elképzeltem, hogy majd külön alszunk, mindenkinek legyen meg a helye, különben is, a kutya mellé már nem fér be a gyerek. Aztán amikor az első hajnali ülve szoptatás közben elaludtam, és hirtelen felriadtam, hogy ugye nem ejtettem el, fogalmazódott meg bennem, hogy ez így nem mehet tovább. Semmilyen pszichológiai vagy egyéb magasztos csecsemőgondozási elv vagy cikk nem befolyásolt, de még csak nem is azért döntöttünk így, mert „olyan cuki, de jó vele aludni, olyan, mint egy plüssmackó, csak még szuszog is itt mellettem”. Hát lófaszt. A kényelem győzött, éjjelente 3-4x én nem fogok felkelni, odabotorkálni a kiságyig, aztán a fotelig, 20 percet fogpiszkálókkal kitámasztott szemekkel kibekkelni, majd vissza ugyanúgy, jó esetben alvó gyerekkel a karomon. Szóval elkezdtem az ágyban szoptatni fekve, és szépen belealudtunk mindig mindketten. Sokszor volt, hogy én előbb.

Nem, nem feküdtünk rá. Párom talán egyszer kicsit, mert nem tudta, hogy középen van, de talán csak a kezére vagy a lábára fordult rá, a gyerek meg se rezzent. Eleve kislámpa mellett aludtunk, hogy lássunk is valamit, de ez sem feltétlen kellett volna, valahogy a 6. érzéke az embernek tudja, hogy ott van a gyerek.

Aztán olyan 9 hónapos lehetett, elköltöztünk, lett saját szobája, én meg egyre kisebbnek éreztem az ágyunkat. A gyerek egyre többet mozgott, viszont az éjszakai evéseket skippelte, csak a komfort szopizás (á, de utálom ezt a szót is) kellett neki, szóval úgy döntöttem, ha már nincs is annyi tejem, és neki sem kell, itt az ideje elválasztani, és egyúttal a saját szobába száműzni a gyereket. Egy teljes hétig tréníroztam magam lelkileg, mekkora szopás lesz ez, úgyis megtörök, aztán feleslegesen szivattuk egymást a gyerekkel egy hétig. De nem. Nem törtem meg, vállon is veregettem magam, sikerült kibírnunk egy hetet, aztán kettőt. Azzal, hogy végre a saját ágyában alszik, kevesebbszer is kel fel, mert nincs mellette két másik, aki mozog, szuszog, forgolódik.

Mindez nagyon szép és nagyon jó, valahol siker az, hogy csak egyszer ébred fel, és legtöbbször akkor is visszaalszik, de azért képes még ilyenkor is bekavarni és összehozni egy botrányos éjszakát. Nem rég volt egy ilyen, annyira kimerült voltam, hogy úgy döntöttem, a régi idők emlékére, meg hogy kicsit vízszintesben is legyek, közénk vettem. Nem kellett volna. Eleve nem tudtuk rendesen elaltatni, folyton felébredt, és amíg a párom fejét csapkodta, én is kaptam a bal lábától a vesémbe. Felült, felállt, egy orrba harapás a semmiből, aztán még egy, közben végig dumálás, röhögcsélés meg „dadada”. Aztán nem tudom, hogyan, de végre elaludt. Pezsgőbontás, halk koccintás, végre csend van. Na persze. Eddig csak megmosolyogtam, hogy ahányszor ránézek a gyerekre, mindig másfelé van a kiságyban és más pózba vágja magát, de aztán sikerült a saját bőrömön megtapasztalnom, hogy milyen is ez. Azt ugyanis soha nem láttam, hogy ő ezt hogyan viszi végbe, amint megmozdult, menekültem a kisszobából, nehogy felébredjen, és észrevegyen, mert akkor vége, felkel.

Bezzeg most. Félóránként arra keltem, hogy a gyerek felébred, négykézlábra áll, mászik két lépést, majd fenekét az égnek meresztve elalszik. És ezt össze-vissza, keresztbe, fejjel lefelé, ránk borulva, rólunk lelógva, minket vállba, állon, homlokon fejelve. Botrány. Ráadásul most, hogy ennyire mozog, már nem elég kitámasztani egy kispárnával. Jön a para, hogy leesik. Szerencsére mi megúsztuk, túléltük, de itt filóztam el azon, hogy mások hogy tudnak együtt aludni a gyerekkel kb 8-10 hónapos koruk után, hogyhogy nem félnek, hogy leesik. Lehet, hogy más gyerekek nem mozognak annyit, de a mienk, ha nem figyeltünk volna minden rezzenésre, nagy eséllyel simán letornázta volna magát.

Szóval úgy döntöttünk, hogy végérvényesen felhagyunk az együtt alvással, mert már durván balesetveszélyes. Jó volt régebben, én végül megszerettem, kicsit vártam a nosztalgiázásra, de nem azt kaptam, amit képzeltem. Persze ez nem baj, sőt, még mindig hiszem, hogy a legjobb neki a saját ágyában. Aztán majd idő kérdése és ő fog magától bemászni hozzánk.