Az anyós. Érdekes téma ez, különösen nekem, ugyanis én ezzel a jelenséggel nem találkoztam, nekem tündéri, csodálatos, és persze tökéletes anyósom van, aki sanszos, hogy olvassa ezt a cikket. Na de viccet félre téve, egy év alatt nagyon sok helyről hallottam panaszt az anyósokra, és értetlenül pislogtam, közben egy-egy sztori után hálát rebegtem, hogy nálunk ez soha nem fordult elő, de még a gondolata sem.

Nálunk nem volt túlvezérelt juhászkutya, nem mászott a nyakunkra, nem költözött be, miután hazajöttünk a kórházból, nem gügyögött a gyereknek fejhangon, nem akart egy 2 hónaposba krumplit tömni, nem jött az „én a fiammal bezzeg” sztorikkal, ha tanácsot is adott, az tényleg tanács volt, nem rikácsolta le a fejemet azért, mert nem tudom, mi kell a saját gyerekemnek.

Viszont sok anyuka ismerős panaszkodik az anyósára, és ha előtte nem, hát, a gyerek megszületése után jön rá, hogy a férje édesanyja bizony az elviselhetetlenség határán van. Meggyőződésem, hogy az anyósok fele nem tudja, hogy probléma van velük. Nincs beszélgetés, nincs kommunikáció, az általános leosztás az, hogy a kedves mama a határozottabb, ő így csinálja, mert 30 éve is így kellett, felnevelt 1-2-3-x gyereket, nyilván mindenki –vele az élen- úgy érzi, hogy több a tapasztalata, mint a pihegő friss anyukának, aki a fáradtságtól 10-ből 9x rosszul patentolja a rugdalózót és fordítva akarja feltenni a pelenkát. De jön a hős anyós, aki mindig mindent jobban tud, már az ajtóban kikapja a síró gyereket a kezedből és tolja bele a cukros teát, mert mekkora hülyeség az igény szerinti szoptatás, bezzeg az én időmben és társai.

Mondjuk az én anyósom nem járt a nyakamra, nem zaklatott az ötleteivel, az elején sűrűbben jött, főzött ránk, mert ezt kértem tőle, áthozta kb. 2 naponta a kaját, elnézegette a gyereket és már ment is tovább. Látta, hogy minden oké (a körülményekhez képest), határozott vagyok a gyerekkel, nem remeg a kezem egy fürdetésnél, nem állok tanácstalanul, hogy mégis, hogy vegyem fel és tartsam a saját gyerekemet, ha valamit meg elcsesztem, röhögtem. És ő azt látta, hogy ez a dolog működik nélküle is, és neki nem kell ott lennie megmentőként, nem kell őriznie minket, nehogy elcsesszek valamit, hanem akkor jön, amikor kedve van, és amikor látni szeretné az unokáját. A határozottság mellett, amit én fontosnak tartok, az a bizalom ő felé. Szó nélkül nyomtam a kezébe a 2 napos gyereket, hagytam rá már egészen kicsi kortól, minimális instrukciókkal, elmondtam, mikor kéne kb. ennie és aludnia, és hogy „a feje legyen felül”. Az összes többiben szabad kéz. Ha neki az válik be, hogy úgy altatja a gyereket, hogy cigánykerekezik a lakásban, miközben az Anarchy in the UK-t énekli a Sex Pistols-tól, hát csinálja. Mindenki nyer. Én intézhetem a dolgaimat, ő unokázik, hasznosnak érzi magát, a páfránynak a kiságyban meg tökmindegy, hogy ki vigyáz rá, amíg átaludja azt az 1-2 órát, amíg távol vagyok.

Persze nálunk is van néha morgás, hogy miért vágjuk tarajba a gyerek haját, és ha Tökfejnek hívjuk a kölyköt, ránk szól, hogy ne sértegessük az unokáját, de ezek aranyos megjegyzések, nem habzó szájjal üvölti szét a világba, hogy nem vagyunk normálisak. Ami még döcögős, azok a látogatások. Keveset találkozunk. Persze ez az én hibám is, mert rengetegszer megy úgy el egy nap, hogy észre sem veszem, már 6 óra van. És ha pörgős vagy nyűgös hetünk van, akkor általában beiktatok egy döglős napot, amikor a pizza futáron kívül senkinek nem tudok és nem vagyok hajlandó mosolyogva ajtót nyitni . Az az én mindenkihagyjonapicsába napom, pihenés, döglés, csak a gyerek, hogy visszazökkenjek, nyilván nem szólok neki, hogy ugorjon át, akkor az már nem pihenés. Majd kialakul ez is, dolgozunk rajta, de ez legyen a legnagyobb problémám a saját anyósommal.