Van az a megkattanási pont az anyaságban, amikor úgy döntesz, lezavarod a férjedet a gyerekkel együtt a telekre a hétvégén. Ehhez persze kellenek adottságok: 1 vállalható gyerek, aki nem szarja össze magát, ha 3 napig távol van tőled, egy jófej apa, aki ezt bevállalja, egy ötcsillagos anyós, aki megy vele segíteni, és persze egy telek. Szerencsére nálunk minden adott volt, hetek óta szerveztem-terveztem a telek túrát, és képzeltem el, hogy milyen lesz az, amikor egyedül leszek a lakásban.

Már-már olyan túlzásokba estem képzelgés terén, hogy nem tartottam hülye ötletnek megvalósítani a Reszkessetek betörők egy-egy jelenetét, láttam magam, ahogy ágyon ugrálva tömöm magamba az M&Ms-et és leszánkózok a pincelépcsőn. Hiszen enyém a lakás! Azt csinálok, amit akarok! Akkor alszom, amikor akarok, és nem akkor, amikor lehetőségem van rá. Nem nyúlkál senki a tányéromba, nem kérdezi senki, hogy mikor lesz vacsora, és nem rángatja senki a nadrágszáramat az aktuális szükséglete kielégítése érdekében.

Azok, akik tudták, hogy egyedül leszek, már csillogó szemmel várták, hogy mikor és hol fogok bulizni, és mekkora ereszdelahajam hétvége lesz ez, de ezek kezdők, vagy nincs gyerekük. Senkit nem akartam a hétvégén látni, de még egy ajtót se nyitni senkinek, kivéve, ha pizzafutár névre hallgat. Nem, végre egyedül vagyok, nem kalapálnak a radiátoron, és rendesen hallom a hangokat a fejemben. Végre nincs itthon senki, nem fogom ezt elbaszni hajnali bulizással és délig alvással.

Először lájtosan kezdtem. Hátradőlve, felbaszott lábbal neteztem pár órát a kanapén úgy, hogy senki nem jött oda baszkurálni a laptopomat. Délután hason fekve, gázolt béka pózban aludtam az ágy KÖZEPÉN, mert rengeteg hely volt. Kiengedett hajjal közlekedtem a lakásban 40 fokban. Igen, mert megtehetem!

Az egyetlen fix kitűzött programom az volt, hogy egy üveg whiskey-vel beülök pár órára a kádba relaxálni, közben a meditáló zenét a Skindred nevű formáció szolgáltatja háttérként. Persze végül nem egy üveg volt, hanem csak egy pohár, rájöttem, hogy nem kéne másnapossággal elbaszni a hétvégét, na meg olyan dolgokkal is haladni kéne, amit gyerek mellett nem könnyű, vagy lehetetlen kivitelezni. Szóval kitakarítottam. Mert én ilyen hülye vagyok, van pár napom egyedül, én meg takarítok. Viszont most nem volt kínszenvedés, egyenesen élményszámba ment az, hogy nincs egyik folyamat sem megszakítva, mindent egy levegővel végig tudtam csinálni, és 40 perc alatt kész is voltam vele. És még legalább 2 napig ez így is maradt!

Végig vittem a kis listámat, körömlakkozás, lábáztatás, döglés, döglés, döglés, pici munka itt meg ott, a többi majd máskor. Olvasás! Jézus, utoljára akkor volt könyv a kezemben, amikor el kellett pakolni őket a polcról, hogy a gyerek ne rágja meg. Kaja szigorúan rendelve, én most nem főzök, hát én szabadságon vagyok!

Aztán rájöttem arra, hogy bár tényleg fasza egyedül, és offoltam az agyam, azért a hülye beidegződések megmaradtak. Fantomhangokra ugrottam fel, gyereksírást hallucinálva, a körmöm lakkozása után beljebb toltam az üvegeket, nehogy elérje a gyerek, 10 után Tom és Jerrytől tanult lábujjhegyen közlekedtem, minden este közvetlen elalvás előtt benéztem az üres kiságyra, hogy alszik-e, mert ez volt a rutin, én meg ennyire hozzászoktam. Aztán persze jött a basszameg de csönd van, meg a telefonos, csetes zaklatások, „micsináltok?” kérdések, mintha valami annyira különleges programjuk lenne a hétvégén. Általában az eszik-alszik-játszik hármas valamelyike volt a válasz, én meg itthon prüntyögtem, hogy ezt nélkülem csinálják, mert én, kőszívű anya csapzott hajjal és tikkelő szemmel azt követeltem a férjemtől, hogy húzzanak már el itthonról a picsába, mert elegem van, kitaszítottam egy szem gyerekemet a vadonba, hát bármit összeszedhet, kiálló szög, darázs, éles tárgyak, minden sarkon halálos veszedelem. Ezekkel a gondolatokkal túráztattam álomba magam, aztán másnap reggel már 8 óta vártam, hogy mikor érnek végre haza.

Persze minden rendben volt, gyerek él, az apja is, haja az a kevés megmaradt, simán lemenedzselte a 3 napot, én meg vegyes érzelmekkel értékeltem a hétvégét. Egy full filmes klisét sikerült átélnem, Hoztam Macaulay Culkin karakterét, az elején minden fasza, buli, arconpörgés aztán a végén jött már a „hiányzik a család”, és a „de szar egyedül” érzés, hát elvesztem ebben a hatalmas lakásban. Persze a párom egyből rákontrázott, hogy neki is kell egy ilyen hétvége, gondolom fejlesztenie kell a sárkánylovagját az online játékban, és ahhoz idő kell és nyugi. Azért kíváncsi vagyok, ő mikor nyúl majd a telefonhoz, hogy azonnal húzzunk haza. Valószínű, amikor majd elfogy a kaja a hűtőben.