Azt ugye már megírtam, hogy lassan bölcsibe adjuk a gyereket, nem vagyunk egy kimondottan kereszténydemokrata család, nem a konyhában tervezem megszülni a 4. gyerMekemet, a 28 ezres gyes meg nagyon nem fedezi a lakáshitelt, szóval döntöttünk, bölcsis lesz, én meg húzok vissza melózni. Jól hangzik, fasza, pofonegyszerű koreográfia. Gondoltuk ezt szeptemberben.

Aztán ahogy jön a határidő (jövő héten kezdjük a beszoktatást), úgy tébolyodok meg és kerülök egyik szélsőséges pánikból a másikba. Mert az elején lazaanyu alig várta, hogy visszakerüljön az ő kis bolygójára, emberekkel kommunikáljon, ebédnek hívja a hamit és ne álljon meg minden repülőnél az eget kémlelni. Aztán nem tudom, valami megváltozott. Annyira jól elvoltunk az elmúlt fél évben, olyan jó volt az egész, annyira imádtam a gyerekkel otthon lenni, hogy kezdtem magamra haragudni, amiért ilyen hamar önként lemondok róla.

Persze van kis izgulás, meg várakozás, kíváncsi vagyok, hogy teljesít a gyerek közösségben, mert eddig a napi társasága kb. én voltam a kutyával, azt meg azért lazán megunja. És látom is rajta, hogy unatkozik, nincs sok inger (hát igen, télen nagyon viszketek a levegőztetéstől), anya meg ráadásul soha nem ér rá, mert nem hagyja a dagadt ruhát másra.

Mondogatom magamnak, hogy ez így van rendjén, ezt így kell, szokja a gyerekeket, nem lesz attól semmi baja, ha egy jó kis közösségbe kerül, én is tudok dolgozni, netán kicsit több időm is lesz magamra, jó lesz ez. Aztán kifordulok önmagamból és én nem szakadok le a gyerekről. Együtt alszunk, együtt fürdünk, mindent együtt csinálunk, már az se bosszant, ha jön utánam a wc-re, még nyitva is hagyom neki az ajtót. Szóval konkrétan a bölcsizés előtt pár héttel nekiálltam elrontani a gyereket. Mintha direkt torpedóznám meg az egészet. Utálom, hogy jön ez a változás, utálom, hogy el kell engedjem, utálom, hogy nélkülem lesz fél napokat, utálom, hogy bejön a képbe a két nevelőnő, utálom, hogy felnő. Mindig furcsán néztem azokra az anyákra, akik képtelenek elvágni a köldökzsinórt, és szimbiózisban élnek a gyerekkel, erre én ugyanezt a baromságot tolom az elmúlt pár hétben. Mintha próbálnék előre dolgozni, minden pillanatot kitölteni vele, mert jövő héten már nem lesz ilyen. Én a zord kőszikla ott fogok kint bőgni a folyosón, amíg a gyerekemet terelgetik be a nyájba. Nem fogom látni az új dolgait, hanem majd mesélnek róla. Egy gyors öltöztetés alatt fogják ledarálni nekem a napját. Lemaradok mindenről.

Persze tudom, hogy az anyukája én maradok, tudom, hogy nem leszek leváltva a Marika nénire, és megmarad a szerelem, anyacsakegyvan, és a többi. Lesz ettől még zakó utáni vigasztalás, lesz kettesben összebújós délutáni szundi, lesz együtt mókázás, lesznek még felejthetetlen pillanatok, lesz még ezer és egy olyan helyzet, amikor megállítanám az időt, és úgy maradnék vele. Nem a bölcsi számít. Ez számít, ami most van. Ez az elképesztő szeretet, amit amíg szülővé nem váltam, nem hittem, hogy létezik. Ez az „ölni tudnék érte” szeretet. Ha ez megvan, ki a faszt érdekel a bölcsi?