Lassan már beköszönő szövegem lesz a "Tudom, rég írtam, de" kezdetű mondat, kb., mint a "Jó estét, jó szurkolást!", de hát ez van, szopás és panaszáradat, lehet, hogy átköltöztetem magam a rinya.blog.hu-ra. Nem jó, már van olyan, csekkoltam, még ez se jön össze. Viszont a hisztispicsa.blog.hu még nem foglalt, lehet, hogy rá is csapok.
Nem fogok finomkodni, az elmúlt 2 hetem szopás volt. Megaszopás. Hipergigamegaszopás. Majd kitalálok rá egy új szót. Meló van, túlóra van. Eddig tök jól bírtam, gyereket tudtam menedzselni, mindig volt, aki érte ment, fizikailag persze leterhelő volt 5 meg 7 után hazaesni, de úgy tűnik, hogy nem csak a piros popsi kezelésére meg az ebéd megfőzésére vagyok jó, hasznosnak hisznek bent is, aztán majd rájönnek. De ez a két hetem annyira zúzós volt, hogy egyik kollégám hívta fel a figyelmemet arra, hogy kb. baszok a blogomra. Najó, ő másképp fogalmazott, csak én vagyok ilyen bunkó, megkérdezte, mikor írok, mert olyan jókat kuncog rajta. "ÚBAZDMEGABLOG!"
Amúgy meg én vagyok a fasz, mert amikor van időm, akkor sincs, mert képes vagyok kitölteni ezeket a hézagokat is, ilyenkor kell nekem fogorvoshoz meg tetoválószalonba járnom, magassarkúban hazatipegni szakadó esőben egy kartonnyi pelenkával, aminek a fogó része ott mállik szét a kezemben útközben, és ilyenkor kell szerveznem hétvégi programokat, meg függönymosást, hogy akkor se pihenjek, amikor lehetőségem lenne rá.
Aztán még én rinyálok, hogy a gyereket alig látom, a többiek többet tudnak róla, mint én, ma a gondozónő megkérdezte, hogy milyen kanállal eszik a gyerek itthon. Hát, lövésem se volt, de hát ilyet nem mondunk, inkább megismételtettem vele a kérdést, mintha nem hallottam volna, hogy azalatt a 2 másodperc alatt is kattogjanak a fogaskerekek, hogy mégis mi a szart válaszoljak én erre. Kiskanál volt a válaszom, asszem' legutoljára azzal ette a joghurtot, de lehet, hogy azóta már a steak késsel is boldogul.
Aztán van az, amikor az égiek rendezik a napodat, rálőcsölnéd a férjedre a kötelező oltást, aki oda is megy a rendelőbe, lehámozza a gyereket, majd közlik vele, hogy nincs oltóanyag, jöjjenek vissza jövő héten. Szóval én menjek vissza, kurva jó. Meg van az, amikor szó szerint a szar nyakig ér, mert húzós nap után teli vigyorral büszkén mesélik a gondozónők, hogy a gyerek megevett 2 tányér kelkáposzta főzeléket és uzsonnához megivott 3 pohár almalevet, és amíg én hűházok, közben azon jár az agyam, hogy nem akarom tudni, hogy mi zajlik le ebben a pillanatban a pelenkában, és tuti megnyerem majd ezt is otthon.
Persze a gyerek jófej, imádom, egyre több új hülyesége van (ami persze nekem új, a többiek már egy hete látták), nagyon érzi ő is, hogy alig vagyunk együtt, velem akar lenni, együtt játszani, mászik, lóg, csimpaszkodik, ölel, szóval kurva jó fej, viszont ettől csak én érzem magam szarabb anyának, mert látom, hogy baromi nagy az igény rám, csak a lehetőségek szűkültek be durván, és mindez persze miattam van. Itthon meg leégett aggyal, főznimosnipakolnikell-lel nem is tudok mindent félredobni és önfeledten játszani vele, így is van, hogy 9-ig megy a mosógép (panelban ezért már átharapták volna a torkom, de minimum egy radiátoron kalapálást kaptunk volna), tegnap meg 11kor vasaltam hajat (jó, nem házi munka, de ezt is meg kell csinálni, különben a saját férjem nem ismer fel a kazal mögött), szóval nincs felesleges 1-2 órám arra, hogy ott üljek mellette és nézzem, ahogy játszik. Várom már, hogy végre én mehessek érte úgy a bölcsibe, hogy nem oltásra kell rohannunk aztán vásárolni és haza főzni, és délután legyen valami anya-fia esemény, még ha az arról is szól, hogy kergeti a galambokat, én meg őt. Persze egy alkalom semmit se ér, az egészet kellene átütemezni rendesen, hogy élhetőbbek legyenek a hétköznapok. Majd ha megszokom a melót. Majd ha nem kell túlórázni. Majd ha letelik a próbaidő. Majd ha faszom...Soha nem lesz ennek vége. Utálom, hogy kihagyom, hogy lemaradok mindenről, hogy más mesél helyettem a saját gyerekemről. Én idióta meg mit csinálok? Itt rinyálok a blogomon, ahelyett, hogy altatnám...
