Tudom, hogy már baromira nem aktuális a topic, a tizedikről igényesen és nagy odafigyeléssel lebaszott karácsonyfák már rég az ónos eső martalékává váltak, új az év, újak a kihívások, de akkor is, azért volt egy fasza karácsonyunk, ha nektek nem is akkora sztori, nekem jó lesz ezt elővenni akkor, amikor majd nosztalgiázok egyet, és vágyom erre az emlékre, mert a pattanásos-mutáló 14 éves fiam Sound bérletért hisztizik, én meg azon filózok, mégis, hol rontottam el.

Már korábban leírtam, hogy elindult a "baszok mindenre hadművelet" így a szeretet és a béke jegyében, nem is hazudtoltam meg magam. Anyukám még próbált volna valami rendszert belevinni a szervezésbe, hogy ki mikor főzzön és mit, de nem hagytam magam, ez egy punk konyha, itt anarchia van. Kész. Az főz, aki gyorsabb és ott, ahol tud. Így is lett, és baszki, minden időre készen volt. Max. félórás csúszások voltak meg 1-2 "bazdmegasüti" felkiáltások, de simán megoldottuk és nem kaptunk idegrohamot azért, mert 2 percet csúszott a sült. Még a 3 napos menüsoron is útközben változtattam, faszom csinál narancsos chutney-t a kurva nagyonbepácolt egzotikus fűszeres kacsához, só-bors-fokhagyma, csalamádé, szevasz. És hiszem, hogy még jobb is volt.

A szenteste nagyon ütött, gyerek rácsodálkozott a fára, de úgy, hogy egy egész fotósorozatot tudtam róla csinálni - egy 2,5 évesről!! Azt hittem ez lehetetlen vállalkozás-, mert csak állt ledermedve és nézte a fát meg alatta a kisvonatot. Hát igen, ezt a több gigányi infót valahogy kezelni kellett a merevlemezen, értem én, hogy volt egy kis megakadás. (Aztán 2 hétig a gyerek minden ébredés után, amikor csipásan kijött a nappaliba, lelkesen tünde nyelven kiabálva állapította meg, hogy a fa még mindig ott van és nem vitte el senki).

A karácsony szaladgálósan és fáradtan, de lezajlott, rájöttem, hogy tényleg a gyerekért csináljuk, legalábbis azért éri meg. Mondjuk a kis dög nem is igazán hagyta, hogy mással is megéljük az ünnepi hangulatot, párom át se adta az ajándékomat, ki se tudtam bontani, de már egy kisvonattal csapkodták a térdemet, mert "anya már megint lejööött". A fa körüli vonat -na nem ilyen Thomasost kapott, vagány CAT munkagépes-, életem egyik legzseniálisabb és legbotrányosabb döntése volt. Igazából a nagyobbnak vettük (37 éves), mert ő hisztizett érte a gyerekosztályon, aztán a végén ő játszott vele a legkevesebbet. A játék 4+-os egy 2,5 éves gyereknek, szóval akadtak problémák, az első este még mosolyogva rakod össze neki csillogó szemmel, de szent karácsony 2. napján úgy 37646895 összerakás után már a faszomatebbeakurvavonatbabazdmegkinekazötletevolt??? Tökéletes karácsonyi életkép volt például az a 25-e reggel, amikor csipásan-kómásan botorkálok ki a hálóból, és az első, amit meglátok, az az, ahogy anyám köntösben térdelve kuporodik a vonat fölé és rakja rá a sínekre.

És még csak nem is a 3 nap volt a legfaszább az egészben, mert azt kb. félholtan hoztuk, max 1-1 pillanatra kaptuk össze magunkat, amikor kellett.Utána az 1 hét döglés. Na, az nagyon kellett, elég dolgos kis év volt ez a 2016, itt volt az ideje már pihenni. Hát, én ezt ki is maxoltam, basztam mindenre, pihi-gyerek-maradék kaja- pihi- gyerek-alvás -gyerek tengelyen mozogtam, a legdurvább gasztronómiai fogás, amit a maradékok mellett feltálaltam az a sajtos-tejfölös tészta volt, de pont ez volt a legtutibb. A gyerek tobzódott, imádta, hogy otthon van a család, mindig volt kivel játszani, nem a zombianyu meg a zombiapu foglalkozott vele 8 óra meló után kiégett aggyal. Nem voltak hisztik, nem volt senki türelmetlen, kurvára ráértünk mindennel, nem rohantunk sehova, és ez a stabil laza légkör kurvajó hatással volt mindenkire, a gyerekre különösen, a dackorszakot, mint olyat, el is felejtettük mind. Aztán eljött a vasárnap, az utolsó otthoni napom, belém nyilallt, hogy ennek vége basszus, mikor milyen jó volt, nem baj, hétfőn bemegyek és felmondok a picsába, gyereket kiveszem a bölcsiből és otthon maradok vele ÖRÖKRE. Mert ez nekem kell, utoljára februárban láttam ennyit  a gyerekből, és ez kurvára hiányzik. Minden percben villantott valami cukiságot, partner volt mindenben, besegített, bohóckodott, odabújt, egyszerűen hozta a tökéletes álmaim gyerekét. Nem volt teher vele lenni a 10 nap alatt. Nem volt meló. Élmény volt az egész.

Aztán, amikor már ténylegesen fogalmaztam fejben a felmondólevelemet, és elkezdtem átütemezni a költségvetést, és  a pénzkiesés miatt válságtervet állítottam fel, ez a kis majom, mintha érezte volna, hogy anya kezd szentimentális idióta lenni, és épp megy el az esze, összehozott egy masszívabb "nemakarokaludni" hisztit, amivel visszarántott a valóságba. A világ ismét megmenekült, hála a pindúr pandúromnak. Köszönöm.

Szóval csak elkezdődött az év, de legalább lettek új fogadalmaim, mert a "komolyabb leszek" és a "kevesebbet káromkodom" már egy mondatban nem állja meg a helyét, arról nem is beszélve, hogy kb. 5 percig tudtam tartani. Az igazi fogadalom ezeknél jóval mélyebb. Ott lenni a gyerekkel, megélni a pillanatot, nem kiégett aggyal gépiesen lerázni, ha akar valamit, mert zombianyu főz. Letenni egy kis munkát, jobban odafigyelni rá, mert kurvára igényli, és ha most nem kapja meg, később nem fogja kérni. Az elmúlt 2 hét varázsának apró pillanatait bele kell csempészni a hétköznapokba. És igen, basztatnom kell magam érte, mert egy lusta dög vagyok. De amint felemelem a seggem, mert játszani hív, és látom a csillogást meg az örömöt a szemében, tudom, hogy megéri tartani ezt a fogadalmat, még akkor is, ha ez sokszor kurvanehéz.