Utálom a bevezetőt, mert ide kéne valami kedvcsináló, hogy rajtam és az anyukámon kívül más is olvassa a blogot, meg valami arról is, hogy kb. miről szól majd. A száraz verzió az, hogy én személy szerint hogyan élem meg a gyereknevelést, ezzel a rengeteg 10 hónapos tapasztalattal.

Na, nem ilyen „Döncikémmel kinőtt az első fogunk” szintű, együtt nyáladzunk anyatejet a hírtől típusú bejegyzésekre gondolok, hanem őszintén, néha kicsit szókimondóan erről az egészről.

Hogy mégis mit jelent az, hogy „nagyon nehéz, de megéri”. Mert én folyamatosan ezt a megfoghatatlan mondatot kaptam az ismerősöktől. Azt senki nem mondta, hogy a szoptatás fáj, vagy, hogy a hasfájásnál még a szülés is jobb, azt meg pláne, hogy mekkora rohadt nagy meló 0/24-ben ügyeletben lenni, minden rezzenésre figyelni úgy, hogy napi 6 órát alszol, azt is 3 részletben. Én imába foglaltam volna annak a nevét, aki túllát a szaros peluson, és elmondja frankón, hogy mire számíthatok. Kertelés nélkül. Mert gyereket nem is nevelni, életben tartani brutál meló.