Közepesen nehezen jött össze a gyerek. Ami kb azt jelenti, hogy nem az első 3 hónapban, de nem is kellett mindenféle kezelésre járnunk, meg lombikoznunk. Kb 1,5 év volt. És utáltam a próbálkozás minden hónapját. Laza embernek tartom magam, de itt 3 hónap után elkezdtem bekattanni.
Megvettem a sok hülyeséget, elolvastam mindenféle cikket, mikor, hol hogyan, milyen pózban, holdállások, madárvonulások, minden, ami kell ahhoz, hogy gyerek legyen. És nem jött. És elkezdtem felszívni magam, h „miazhogynekemnemlehet?” Nem tudom, a férjem hogy bírta mellettem eddig, itt egy hisztis hülye picsa, megmondja mikor szexeljen, ne üljön forró kádban, ne kávézzon, még a levegőt is adott ritmusba vegye. És ha ez nem lenne elég, havonta 1x, amikor megjött neki, még fel is kellett mosni a padlóról, és önteni bele a lelket.
Aztán végre összejött. Persze akkor már azért kezdtem el pánikolni. Mert előtte pár nappal betoltam némi pálinkát. Nyár volt, buli volt, miért is ne. Hogy ez a gyerek nem fogja ezt túlélni, meg fogyatékos lesz, és ez mind én miattam, mert nem bírtam magammal. Persze semmi baja nem lett, minden Dr-ral kezdődő nevűt, akivel találkoztam, kifaggattam, hogy mennyire káros ez. Még az ügyvédeket is. Mind megnyugtatott.
Aztán persze terhességet sem éltem meg úgy, mint mások. Én nem tudtam vigyorogva hányni a wc kagylóba és párás tekintettel a jövőbe révedni, könnyekkel küzdve nézni a kisgyerekeket a játszótéren. Én megsirattam az előző életem. Mert igen, kurvára szerettem volna gyereket, de tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem lesz semmi sem a régi. Hogy fel kell nőnöm. Nem lesz mindig koncertezés, kocsmázás, meccsre járás, nincs több fesztivál, itt a világvége. Na és a hormonok se segítettek. Férjem mondjuk a sírásokat imádta, azt mondogatta mindig, hogy „végre látok rajtad valami érzelmet”, és azt kívánta, bárcsak így maradnék. Hál’ Isten elmúlt, és végre végig tudom nézni a Toy Story 2-t sírás nélkül.
Aztán másnak repült az a 9 hónap, nekem vánszorgott. Pláne, miután túlhordtam a gyereket. Már be akartak fektetni, felkészültem az oxis szülésre, amikor megindult magától. 4 óra volt az egész. Mindig megkapom, hogy „mázlista”, meg „bezzeg az enyém 15/24/72 óra volt”. Igen, csak 4 óra. 2 perces fájásokkal végig. Sima szülés volt, nem ragozom, így is minden új anyukával ez volt az első témám, pláne az első hetekben. Annyi szülés történetet hallottam, hogy lassan már én is le tudok vezetni egyet minden probléma nélkül. Aztán megkaptam a kezembe. A kimerültségtől úgy éreztem, nem tudom tartani a 2,5 kilós gyereket, és már az elején elbaszom, leejtem, végem. Aztán jött valaki, elvitte, azonnal felkerült a halállistám élére, hogy mit képzel, de hát ő az enyém. Akkor még nem tudtam, hogy meg kell becsülni a gyerek nélkül töltött időt. De nagyon.
