Biztos vannak álom csecsemők, meg „jó babák”, mondjuk a mienk nem iszik, nem dohányzik, és a heroin problémáival megtanultunk együtt élni, szóval annyira rossznak nem mondanám. Normális, érdeklődő gyerek, kellő mennyiségű csibész-faktorral, állandóan vigyorog, és sokszor tök jól elvan. De mindig van valami feladat, amivel napi szinten szopunk, ami visszaránt a mókuskerékbe, és nem hagy egy szusszanásnyi pihenést sem. Az elején volt egy varázslatos hét, amikor is azt mertem mondani, hogy ez pite, simán megoldjuk. Aztán rájöttünk, hogy ez csak egy szimpla marketing fogás, mert 1 hét után már az embernek nincs pofája visszavinni a kórházba azzal, hogy gyári hibás.
Hasfájás- kibekkelve, fogzás-félúton vagyunk, 6-nál tartunk, eddig túléltük. Költözés- azt hittem nagyobb para lesz, de ezt is átvészeltük. Elválasztással egybekötött saját ágyban alvás- még ezt is megoldottuk, és csak egy hét volt az igazán húzós. Aztán én, kezdő, ki mertem hangosan mondani azt a mondatot a páromnak, hogy „Eddig mindig volt egy megoldandó feladatunk, egy projektünk a gyerekkel, és végre eljutottunk oda, hogy végre egy kicsit nincs”.
Kezdjük ott, hogy a gyerek egy 12-es szintű hegyi troll. Amikor egész nap kenyérre lehet kenni, olyan jól viselkedik, ahogy terhesen lila ködben megálmodtad, akkor tudod, hogy az éjszaka brutál lesz. Amikor büszkén felteszel egy cuki képet facebookra róla, tudod, hogy 3 napig hülye lesz. Ha valaki üvöltő rádióval parkol le az utcán, miközben alszik, meg se rezzen. Ha alattad nyikordul egyet a parketta, miközben levegőt visszatartva igyekszel kisurranni a szobából, felébred. Amikor rendben lemegy 2 nap, elkiabálod, hogy ez így elég vállalható lenne, tuti, hogy megajándékoz egy olyan több órás hisztizéssel, hogy inkább azt kéred, hogy élve temessenek el, addig is legalább vízszintesben vagy. Egyedül.
Amikor meg hajnalig vadászkutya üzemmódban fülelsz, nem mersz elaludni, mert „tuti 2 percen belül felébred”, akkor átaludja az éjszakát. És te ugyanúgy nem aludtál semmit. Pár napig ezt csinálja, és elhiteti veled, hogy mindig így lesz. Már csak 1,5 óra ágyban forgolódás kell az elalvásodhoz. Aztán jön egy végeláthatatlan éjszaka fél 11-től fél 3-ig. Ja, és persze, ami egyik nap tökéletesen bevált praktika, az a következő nap szart sem ér. Ügyeletet nem hívod, mert semmit nem tudnak arra mondani, hogy 10 percig üvölt, aztán elalszik, aztán abbahagyod a ringatást, felkel, üvölt, elkezd gagyarászni neked vigyorogva, megint üvölt kicsit, és ezek véletlenszerű permutációja megy még pár órán át.
És nekiáll az ember találgatni, hogy mégis mi a tököm volt ez, mikor ugyanazt csináltuk, ugyanazt evett, ugyanúgy altattuk, még a pókok is ugyanúgy álltak a sarokban, mint előző este, és akkor aludt rendesen. Ja, front van. Meg szél. Meg telihold. Meg a szomszéd kutyája is másképp ugatott és a vak békák sem ugyanazon az úton vonultak. És megint minden normális. Újabb illúziók, és jön valami más, amivel beleszarik az „ez most nem is volt annyira rémes” hetedbe.
Aztán van ez a nagyon szép szakszó, ez a szeparációs szorongás, ami kb a 8. hónaptól megy, és elvileg 1 éves kora körül szűnik meg. Ez kb azt jelenti, h le se vakarhatod magadról, annyira rád nőtt. Röviden: „Anyás”. És akkor van az, hogy konkrétan tényleg egyedül maradsz a szarban, mert itt már se apa, se nagyszülők, se védőnő, de még a jóisten sem tud segíteni vagy helyetted megoldani a problémát, mert te kellesz neki. Nálunk ez most a 10-es skálán 5-ös szintű probléma, de ez sem állandó, napközben megragad egy erős hármason, de éjjel felkúszik 12-es szintre. Ja, ezt is, mint mindent, „ki kell bekkelni” mert majd elmúlik. Fasza, még 20 évet bekkelgethetek. Jó magaviselettel 18-at. Szóval lesz az 25 is.
