2 nappal a szülés után kaptam először meg ezt a kérdést. Akkor lenyeltem az első, nem túl keresztényi gondolatomat, és azt válaszoltam rá, hogy ha tudok rendesen ülni, térjünk vissza rá. Aztán a hasfájás durván betett nekünk, egy-két estén nem hogy még egyet, de azt sem akartam már, amelyik ott volt és tehetetlenül ordított mellettem.

Most, lassan 11 hónappal később sem gondoltam meg magam. Én egyet szeretnék. Pont. De valamiért ezt nem hogy a közvetlen környezetem, de a társadalom sem képes megérteni. Ráadásul amilyen dafke természetem van, a sok ilyen jellegű kérdés miatt most már csak azért sem. Az elején még megmagyaráztam, és ezer indokot soroltam fel, megpróbálva kiállni az igazamért. Aztán jöttek a válaszok idegből, mert szó szerint minden nap megkaptam ezt a kérdést. „Mi a vezetéknevem? Nem tudod? Akkor nem veled fogom ezt megtárgyalni”. Valamint az „Igen, tudom, egyke lesz, el lesz kényeztetve, unatkozni fog, egyedül fog meghalni.”

Aztán rájöttem, hogy felesleges. Úgyse a virágosnak meg a pénztárosnak szülök. De még csak nem is a rokonoknak. Magamnak és a férjemnek. Persze még mindig kinyílik a bicska a zsebemben a kérdésnél, hisz én se kérdezem meg senkitől, hogy „Minek szültél hármat?” És nem borzadok el, amikor azt hallom, hogy „Ez az ötödik, és tervezünk még”. Mert az az ő magánügye. Ha neki az jó, és boldog, és működik, csinálja. Én meg hagy csináljam, ami nekem jó.