Szerettem volna egy ilyen lábtörlőt a vendégek figyelmeztetése végett, de a párom megvétózta. Mondjuk, egyre jobban beigazolódik ez a mondat, a gyerek olyan fájdalmakat tud okozni, amilyenekre álmomban sem gondoltam volna, ráadásul ezeknél sose arra kell először gondolnod, hogy mégis ezt te hogy éled túl, és már-már megvillannak a vajúdás alatti 2 perces fájásaid, hanem, hogy ugye neki nem esett semmi baja és/vagy nem ijedt meg a te üvöltésedtől.

Eleve nehéz az, hogy legyőzd azt az ősi reflexet, hogy ha fájdalmat okoznak neked csípőből visszaüss, vagy lerázd/elhajítsd magadról. Ez nem könnyű, mondjuk sok gyakorlással (és hidd el, ha kikapsz egy olyat, mint az enyém, sokszor előfordul) lehet kontrolálni és eljutsz odáig, hogy legalább a levegőben megáll a kezed.

Apukák mellkas szőr tépéséről és a hajcibálásról már szerintem meséltem, ez alap szerintem  mindenkinél, a fodrászom meg is kérdezte, hogy nem hullott-e ki több hajam, mert rengeteg friss új babahajszállal találkozott. Nem hullott az, tépték, és úgy, hogy lassan 1 éve összefogott hajjal fekszem és kelek (nem tudom, hogy megismerne-e a gyerek, ha kiengedném), de így is megtalálta azt a pár kiálló tincset, amibe bele tudta akasztani vagy 20 ujját egyszerre. Mellkas szőr problémákról lehet a páromat kérdezni, mekkora élmény, én őt még nem láttam sírni, de amikor a gyerek egyszerre tépte a mellkasát és rúgta tökön, azért megcsillant egy-két könnycsepp a szemében.

Aztán nálunk divat lett a harapás. Ezt ő afféle puszinak gondolja, és szeretetből csinálja, a karomon és a vállamon lévő hegtetoválások alapján nagyon szeret a gyerek, ennek örülünk, csak nem könnyű lekommunikálni vele, hogy ehhez az egészhez nem kellenek az ő kapocs kiszedő-szerű tűfogai.  

Ha nem a fogával, akkor az ujjaival akaszkodik beléd, mi innen tudjuk, mikor kell már körmöt vágni, ha már durván nyomot hagy, irány az olló. Amióta rászokott arra, hogy folyton rám csimpaszkodik, én már nem is hordok rövidnadrágot, csak hosszút. Persze így is mászik, és a legjobb kapaszkodó számára mindig a mellbimbó. Fantasztikus érzés. Mondjuk még mindig jobb, mintha harapná.

Aztán az arcot is védeni kell, ütögeti, marja, kivájja a szemünket, és ezt olyan szinten tökélyre fejlesztette, hogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy ezt a technikát miért nem alkalmazták a guantánamói táborban a vallatásoknál. Én simán megtörnék.

És ha ez még nem lenne elég, levezetőnek megfejel. De úgy, hogy mindig ideget talál. Nálunk legtöbbször a kulcscsont környéki részre megy rá, és úgy megküldi fejjel, hogy lezsibbad a karom percekre. Neki meg semmi baja, folytatja tovább, és bevisz egy másikat a térdével a gyomromba, amíg én szisszegek az előző miatt, miközben azon aggódok, hogy ő nem ütötte-e meg magát.

Szóval nem könnyű, és nem is hagyjuk rá ezeket, amikor tudjuk, idejében megfékezzük, de ez a gyerek gyorsabb, mint hinnénk, ráadásul lesből támad. Persze ezt is idővel kinövi, ez nem kérdés, az már annál inkább, hogy mi túléljük-e.