Már a terhesség alatt elkezdődik. Van egy lila ködös kép arról, hogy milyen lesz majd a gyerekünk, ha megszületik. Hogy fog majd kinézni, miket fogunk együtt csinálni, és milyen angyali, tündéri gyerek lesz, és minden vele együtt töltött idő csodálatos. Lányt szeretnél, fiút szülsz. Nem baj, majd megoldod, te úgyis fiús anyuka vagy, különben is, amint megtudod, hogy fiú lesz, el is felejted, hogy lányt szerettél volna. Aztán megszületik, és nem felel meg az elvárásoknak.
Eleve elképzeljük a kinézetét. Mit fog az anyjától, mit fog az apjától örökölni. Én egy bogárszemű barna kisfiút képzeltem sötét hajjal, olyasmit, amilyen az öcsém volt. És lett egy szőke, tejfehér, kékszemű gyerekem. Persze aztán pont leszartam, hiszen így is gyönyörű, sőt. De valljuk be, én ki merem mondani: vannak csúnya babák. Persze nem mondjuk, sőt, ha a szülei vagyunk, lehet, hogy észre se vesszük (lehet, hogy az enyém is csúnya?), de szinte sose olyan, amilyennek elképzeljük, jó esetben legalább szép.
Aztán, ha már nem úgy néz ki, ahogy megálmodtuk, elfogadtuk, jönnek a folyamatos rácsodálkozások. Miért nem viselkedik úgy, ahogy szeretnénk? Miért nem felel meg a szerintünk teljesen vállalható, mégis tökéletesen irreális elvárásainknak? Miért nem alszik már át egy éjszakát? És mi? Átaludjuk? Mindet? Nem ébredünk fel soha, semmire? Miért eszik ilyen rosszul? Mikor mi délután kettőkor reggelizünk egy túrórudit. Miért nem tud szépen enni, tiszta maszat. Hát, lehet, hogy másnak jobban megy, de én tudok úgy gyrost enni, hogy a szemöldököm is szószos. Miért várjuk el egy 7 hónapos babától, hogy vigyorogjon minden vadidegenre, aki beletolja az arcába a képét, mikor, ha velünk történne ilyen, a minimum, hogy lefejelnénk az illetőt? Miért akarunk percre pontosan, napirend szerint etetni, altatni, mikor mi órára nem tudjuk ezt 3 napig se tartani? Miért várjuk el, hogy egyedül elfoglalja magát, mikor mi egy társaságban egy kocsmázásnál két perc után az okos telefont nyomkodjuk? Miért akarjuk, hogy egy zakó után 20 másodperc múlva megnyugodjon és elhallgasson, mikor mi perceket káromkodunk, ha belerúgunk a fotel sarkába? Miért várjuk el tőle, hogy egész nap mosolyogjon és vidám legyen, mikor nekünk is van olyan, hogy szar napunk van, és ne szóljon hozzánk senki?
Mert más baba megeszik 1,5 üveg bébiételt egyben, nem sír, nem hisztizik, egész nap jókedvű, mosolyogva alszik egyhuzamban 4-5 órát délután. Sőt, csak alszik. Alvás közben mosolyogva eszik egyedül, kanállal.
Pedig csak kicsit körbe kéne nézni. Nem a „bibibí, az enyém már 3 hónaposan repült” vonalon, hanem a megnyugtató oldaláról a dolognak. Igen, sokat sír, és hangosan, de amikor a rendelőben meghallod a velőtrázó sikolyt egy másik, ugyanakkora gyerek szájából, akkor azért rájössz, hogy lehetne rosszabb is. Amikor anyázol, hogy fel kell hozzá kelni éjszaka 2x10 percet visszaaltatni, és azt olvasod, hogy más 10-15x megy át az övéhez egy éjszaka, vagy nem alszik éjjel 10-től hajnal 3-ig, akkor azért rájössz, hogy lehetne rosszabb is. Amikor amiatt aggódsz, hogy nem eszik rendesen, és a másik, ugyanannyi idős gyerek feleakkora, és kiderül, hogy folyamatosan fogy, akkor rájössz, hogy azért lehetne rosszabb is. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekünk a hasfájás volt az igazi hardcore. Van, akinek a fogzás, más gyereke a nappalt cseréli fel az éjszakával, megint más csak a porszívó hangjára tud elaludni. Mindig van rosszabb.
Aztán idővel rájössz, hogy teljesen jó, sőt, abszolút vállalható a te gyereked. Jó, van egy kis gondja ezzel vagy azzal, de, lehetne sokkal nehezebb is, és milyen jó, hogy nem az. Hiszen ez csak egy kis hülye probléma, megoldjuk, kibírjuk, kinövi, legrosszabb esetben megtanulunk együtt élni vele. Végre az elvárások a helyükre kerülnek, és rájössz, hogy nem lehet jobb a gyereked, mert nem kell jobbnak lennie, mert tökéletes.
