Nem tudom, ki mit utált a terhességében a legjobban, én azt, hogy kurva érzelgős voltam. Képes voltam sírva fakadni a bolt közepén, mert nem találtam semmi kaját, amit meg tudtam volna enni. És nem a sarki kis piszkosba ugrottam be, hanem egy vállalható SPAR-ban (ingyenreklám) sikerült ezt előadnom. Az, hogy a Toy- Story 1-3-at végigzokogtam már meg sem lepett. Volt, hogy azért borultam ki, mert csirkelábaim lettek. A mai napig nem tudom, akkor mire gondolhattam. Mindegy, a párom jót szórakozott rajtam, folyton azt leste, mikor sírok, én, a könyörtelen kőszikla végre mutat valami érzelmet magából. Előtte ugyanis nem voltam ilyen. Én olyan székely bácsisan oldottam meg a helyzeteket: „Miért nem mondod, hogy szeretsz?” „10 éve mondtam, ha változás lesz, szólok.” Alig vártam a terhesség végét, végre visszaugranak a hormonjaim, megy minden normálisan tovább.
Hát, lófaszt. A helyzet az, hogy sokkal, de sokkal durvább lett az egész. Az egy dolog, hogy felébredt bennem az anyatigris, és egy fájdalommentes csípővizsgálatnál is kitekertem volna a nővérke nyakát, amiért vegzálja a gyerekemet, és könnyes szemmel könyörögtem, hogy hagyják már abba, ez még semmi. De amikor a Pókember 2 (???) végén sírva üvöltözök a TV-vel, hogy „a hatásvadász kurvaanyád” az már engem is kiakaszt. Én a Trónok harca régebbi részeinél nem a mészárlásokon akadtam ki, meg hogy mégis melyik pozitív szereplőt hentelik le. Meg se rezzentem. De amikor egy számítógéppel szerkesztett újszülött babát raktak ki a műhóra ruha nélkül, akkor azért megugrott a pulzusom, és feszülten néztem, hogy ebből mi lesz. Párom utólag mesélte, hogy párás tekintettel morogtam tudtomon kívül az orrom alá, valami olyasmit, h „ilyen pici babát…ebbe a hidegbe…jézusom…hát ezek nem normálisak” de én olyan állapotba kerültem akkor, hogy nem is emlékeztem erre.
És ha ez még nem lenne elég, férjem genyaság szakon szerzett diplomát summa cum laude, és kérés nélkül küldözget cikkeket egy 3 éves kisfiúról, aki a kutyamennyországba küld leveleket a kutyájának, meg anyák napi videókat, meg egyéb ilyen hatásvadász szarokat, amiket persze, hogy megnyitok, mert egy állat vagyok. Fennhangon oltogatom a Facebookos hivatkozásokat, „milyen nyálas ez már”, de azért tovább olvasom, mert kíváncsi hülye vagyok, és a felénél már bőgök, mint a víziló. Egy csöpögős, semmilyen szaron. Mert tényleg szar. Vannak megható filmek, dalszövegek, idézetek, helyzetek, amik tényleg ütősek, és akkor, ott nagyon jól össze vannak rakva, de ez ritka, a legtöbb még mindig szemét. És én tudom, hogy szemét, tudom, hogy hatásvadász, sőt, sok olyan van, amiről üvölt, hogy tök erőltetett és mekkora semmit mondó hülyeség, mégis.
A gyerek nem csak a szaros pelust meg az álmatlan éjszakákat hozta be az életembe, hanem kaptam mellé egy baromi nagy érzelmi töltést, aminek köszönhetően teljesen másképp reagálok mindenre. Régebben, amikor belefutottam olyan hírekbe, hogy halálra éheztették az egy éves kisfiút, meg agyonverték, megfojtották, nem kapott új szívet, csak annyi csapódott le bennem, hogy milyen egy szar, szemét világban élünk. Most meg… „Jézusom, az enyémmel egykorú.” „Hogy tehet ilyet egy anya”. „Úristen, én belehalnék.” stb. és napokig rosszul vagyok tőle. Ránézek a fiamra, „De jó, hogy él! De jó, hogy rendben van! Mégis, mi lenne velem nélküle?” Odamegyek, és könnyes szemmel puszilgatom meg gyurmázom, ő meg kb. szarik rám, azt se tudja, mi van velem, ugyanúgy püföli a kockákat, csak már nem az asztalon, hanem a fejemen.
Dühös vagyok, zavar, hogy ilyen sebezhető picsogó idióta lettem, aki tényleg minden vállalhatatlan hülyeségen sír, és nem tudok vele mit kezdeni. Hol vannak még az első szavak, a „szeretlek”-ek, az anyák napi műsorok, a béna rajzok és lyukas kézműves bögrék. Mi lesz velem akkor?
