Ahogy a neten és a facebookon láttam, sokaknál kibaszta a biztosítékot a Mekis szoptatós eset. Felháborodott kommentek, cikkmegosztások, flashmob, mézeskalács, céllövölde. Ez az egész görcsösen nyilvános szoptatás számomra mindig is rejtély volt. Nekem már az nem volt…

1 éve hajnalban 3:13-kor az én kis babócám, manókám megszűnt pocaklakó lenni és kíváncsi lett a kinti világra, apára és anyára. Végre a csoda, amit annyi ideje vártunk, megtörtént: megszületett. Édes kincsem, már egy éve, hogy először meghallottam a kis hangodat, és végre…

Kölyök nyakig fosta magát, én zseni meg a fehér szőnyegen pelenkáztam volna át. Szaros seggel megszökött, szétkent mindent, amíg én a romok közt takarítva azon agyaltam, hogy hogy a picsába oldom ezt meg. Végül elkaptam, lezuhanyoztam a gyereket, aki valamiért végigüvöltötte…

Igen, sárkányok vagyunk. Tüzet okádunk és hegyes a karmunk, és ez a legkevesebb. Bedilizünk. Mindenki. Nincs kivétel, csak van, aki kevésbé kattan meg. Azzal, hogy muterok lettünk, rengeteg változás jár, és mivel már szavazhatunk is, meg melltartót égethetünk, nekünk is lettek…

Mindenkinek van olyan pont a gyereknevelésben, amikor azt gondolja, ez az csaj, fasza vagy, a nyomodba se érnek, csinálják utánad, ha merik, akkor se tudják, istencsászárkirálylány vagy. Csak így szerényen. Nekem ez a pillanat akkor adatott meg, amikor az éjjel 2 órás szoptatás…