Mindig rettegtem a dackorszaktól, lélekben készültem rá, de valamiért nem gondoltam volna, hogy egyszer csak a semmiből sújt le rám egy szép hétvégi délutánon.
Tavasz van, süt a nap, menjünk ki a főtérre, kis motorozás, gyerekkel gyakoroljuk az ilyesmit, kézen fogva séta, hasonlók. Családi idill, végre kicsit mi vagyunk, messze még a meló, legyünk végre együtt, ha már korábban megírtam, mekkora az igény rá.
Muhaha, mintha semmi rutinom nem lenne anyaságból. Épp a napokban próbáltam meg szavakba önteni egy kommentelőnek, hogy miért olyan fasza dolog gyereket vállalni, már-már folyt a nyáltól a billentyűzet, erre tessék, a sajátom rugdos meg, és amíg én a döbbenettől földön fekszem, még le is köp. Az eleje persze jó volt, kis beetetés, ahogy a gyerektől megszoktuk, köztünk ment, nem is túl gyorsan, ismerkedett a tereppel és csak a padon héderelő hangos hajléktalanok voltak azok, akik megtörték ezt a szép kis idillt. Aztán beindult. És basszus ez a gyerek kurva gyors motoron! Miután 15x szedtük össze lihegve a 30-as megállójából meg különböző kis zsákutcákból, járókelők talpa alól sűrű bocsánatkérések közepette, meguntuk. Ez fél(!) óra volt, pedig én azt hittem, kint leszünk egész délután. Még mindig röhögök magamon, hogy hogy lehettem ilyen naiv. De nem is ez volt a durva, a fekete leves ezután jött, mert hazafelé már nem motorral jövünk, forgalmas keresztutcák, járókelők, feltúrt építkezések, amik nem egy épp a szárnyait bontogató majd' két évesnek valók. Na ezt magyarázd meg a gyereknek. Alig tudtuk leműteni a motorról, persze onnantól kezdve kézen fogva se jött, üvöltő hiszti, majd, ahogy a nagyok, földhöz baszta magát. Természetesen nem kihalt utcán, volt közönségünk is, és persze azok, akik úgy gondolták ez egy szép nap lesz arra, hogy nyitott ablaknál kis csucsuval búcsúztassák az ebédjüket, megjegyezték ezt a napot, mert ez volt az a nap, amikor valami állat sárkányokat megszégyenítve üvöltötte tele az utcát, de megkockáztatom, hogy a kerületet is. Én persze próbáltam balta arccal hazavinni a kézből folyamatosan kifeszülő és ellentartó gyereket (mert minek nekünk babakocsi, ide jövünk a szomszédba, meg gyúrjunk rá az utcán gyaloglásra. Hát ezek után duplán leszíjazom a kis Hannibált). Na mindegy, az elején kiröhögtem, aztán rezzenéstelenül gyalogoltam, mintha ez lenne az élet legtermészetesebb dolga, pedig már csengett a fülem az üvöltéstől és számoltam a métereket hazáig, hogy ne legyen közönségem, amikor lebaszok neki végre a kapualjban egy kurva nagy pofont. Pofon elmaradt, mérlegeltem, szerintem még kicsi hozzá, de mivel itthon is folytatta, betettem a kádba ruhástul, és megküldtem zuhannyal. Nem használt. Persze lehet, hogy később csak meglobogtatom majd a zuhanyzót és kuss lesz, de bepróbáltam, valamit kellett, nem fogom ütni-verni, bármennyire viszket a tenyerem, de azért velem ne baszakodjon, mert jön a szemétanyu, és az senkinek se lesz jó. Legyenek meg a határok, érezze, hogy ez kurvára nem pálya, mert engedni én biztos, hogy nem fogok. Nyilván nehéz lesz két dudással egy csárdában, ha a párom eddig nem hagyott el, majd most fog, de ahogy séta közben a fogam közt elsziszegtem pár cifra káromkodást, rá kellett jönnöm, hogy ez egy szimpla bemelegítő gyakorlat volt. Egy edzőmeccs. Ennél lesz durvább is.
Szóval elő a MagneB6-tal, mert az ilyen húzós helyzeteket higgadtan kéne kezelni, nekem meg nem tudom, hogy az mégis hogy fog menni.
