Az elmúlt pár napban szentimentális lettem. Nem tudom, mi az oka, lehet, hogy megátkoztak és hirtelen ősanyává változtam, végül is belegondolva, egyre ritkábban van időm hajat mosni, és elkezdtem pár bőrsaruval szemezni, de az is lehet, hogy túl sok volt a Disney rajzfilm és telítődtem.

Hétvégén csúcsosodott ki a dolog, amikor is 2 programot szerveztünk magunknak a párommal. Semmi extra, máskor is volt így, gyereket ottalvósra leadtuk egy barátnőnél, hogy a Kupadöntőt élőben megnézhessük. Nem szeretek úgy hazaérni egy programról, hogy a végén úgy értékeljem, hogy jobban jártam volna, ha inkább nem is megyek. Fáztam, eláztam, a büfében olyan tömeg volt, hogy levegőt alig kaptam, szar meccs volt, de még ki is kaptunk, összességében 7 órát basztam el az életemből, és hazafelé vacogva azon kattogott az agyam, hogy miért is nem maradtam otthon, és mennyivel jobb lett volna, ha ezt az időt a gyerekkel töltöm el. Aztán még belém hasított az is, hogy nem lesz ott, üres kiságy vár rám, és ezeket végiggondolva, behergelve (mert én ilyen behergelős fasz vagyok), elpattant bennem valami és elkezdtem zokogni a kapuban. Ha nem éjfél lett volna, szó nélkül érte megyek.

Másnap hajnalban fent voltam és alig vártam, hogy rám írjon a csaj, hogy a gyerek felébredt és mehetünk érte. A kettes hétvégi program egy laza Amerika kapitány 3-as mozizás volt, jegy előre megvéve, meg hát kurvára érdekel is, ez volt a Deadpool után a 2. olyan film, amit tűkön ülve vártam, hogy végre kijöjjön, azonnal meg kell nézni. Párom megkérdezte azért vagy háromszor, hogy biztos megnézzük-e (előtte éjjel ugye végignézte a kis őrült összeomlásomat, nem akarta tetézni), de igent mondtam, mit feszkózok, születése óta hagyom ott a gyereket annak, aki vállalja, nem állapot, hogy 2 év után kezdek behisztizni. Elmentünk, fasza volt, de valamiért nem matekoztuk ki, hogy ennek a filmnek fél 9-kor lesz vége, gyerek 8-tól alszik. Amikor megláttam, mennyi az idő, majdnem hisztérikusan kaptam a telefonhoz és hívtam anyámat, hogy eszébe se jusson altatni, miközben a férjemet fenyegettem, hogy azon a piros lámpán azonnal hajtson át, különben elválok. Ébren értük még, ölelkezés, bújás, boldogság, a napom fénypontja volt az a 30 perc, amíg még vállalhatónak tartottam a gyereket önző érdekből ébren tartani úgy, hogy másnap bölcsi van.

Utálom ezt. Utálom ezt a kettős életet, mert mindent akarok. Szeretem az új munkámat. Az eddig legjobb és legvállalhatóbb, nem akarom eldobni, nem akarok belebukni. Szeretem a gyerekemet. Dehogy csak szeretem, imádom, ölnék érte, és nem akarom elhanyagolni, nem akarok belebukni az anyaságba. Harcolok minden percért, eső után viszem a játszótérre, hogy velem játsszon, ne mással, ne nézzen, ne zavarjon senki, csak mi ketten legyünk. Kézen fogva sétálgatunk haza, mert az nem 10 perc erőltetett menet, hanem fél óra imádat és szerelem, ahogy nézem, mennyire elvarázsolja az egész világ és mennyire rácsodálkozik mindenre. Kis ártatlan. Meddig lesz még ilyen? Mikor fog belém hasítani a heti 5 napos robotból feleszmélve, hogy felnőtt? Hogy már nem kellek neki? Néha úgy érzem, rosszul döntöttem.

Átbasztak. Senki nem mondta az elején, hogy valakit így lehet szeretni, hogy valaki úgy is hiányzik neked, hogy közben állsz felette és nézed, ahogy szuszog a kiságyban, és alig bírsz magaddal, hogy ne keltsd fel. Hogy várd, hogy sírjon, hogy összebújva megvigasztalhasd. Hogy könnyes szemmel nézd minden mozdulatát, ahogy kinyújtott nyelvvel rajzol, ahogy a kisautókhoz hasonlóan a műanyag szarvast is berregve tologatja a kanapén, ahogy örül a kutyának és kacag az apjával játék közben...Én meg gyarló anya eldobtam az egészet önként, hogy utána morzsákban csipegessem fel azt a pár kis emléket, együtt töltött időt, amiben azelőtt lubickoltam, sőt, néha már úgy éreztem, egy unalmas, végeláthatatlan teher, amiből ki kell törnöm, hogy ne kattanjak meg végleg.

Valamiért 2 hónap kellett, hogy eljussak idáig lelkileg, hogy elmúljon az újdonság varázsa, hogy a nagy hajtás utáni laza kocogás közben feldolgozzam azt, hogy mi is történt velünk az elmúlt időszakban. Mert mondogattam én reggelente röhögve-bosszúsan a megacuki tündérbogár mosolyogva ébredő gyerekemnek, hogy "faszomat a melóba, felmondok!" és majd itthon elleszünk ketten, mint régen, de csak poénos kirohanások voltak ezek. Most viszont komolyan elgondolkoztam azon, hogy szarok a lakáshitelre, inkább élem le vele meg a párommal az életünket egy 30nm-es garzonban, csak hogy még egy kicsit együtt lehessünk, ketten (najó, néha hárman). A kettesben eltöltött idő ugyanis majdnem teljes mértékben megszűnt. Pár óráink vannak 1-1 napon, amikor korábban végzek. Nem tudom kisajátítani. Nem tud csak az enyém lenni. Önző dolog, tudom, hiszen van egy apja is, meg nagyszülők, meg rokonok meg egy kisebb Gergő-rajongótábor, de nekem kell ez az idő. Amikor csak az enyém. Régen 24 órából 10-12 óra ilyen volt. Most egy jobb napomon 2. Iszonyatosan hiányzik a gyerek, és tényleg minden megváltozott. Tavaly boldogan húztam el Amszterdamba zülleni, "végre kicsit gyerek nélkül", most meg 2 estén kiakadok úgy, hogy előtte napközben együtt voltunk végig. Átbasztak ezzel is. Senki nem mondta, hogy ilyen picsogós idióta leszek. Hogy csak azért nem lesz rendes vége ennek a bejegyzésnek, mert mindjárt elbaszom a laptopot, átmegyek a kisszobába és felkeltem, hogy megnyugtathassam, áthozhassam, betegyem közénk, és nézhessem, ahogy halkan szuszog.

Megyek világgá. De most viszem magammal a gyereket is.