Nem vagyok egy klasszik anya, mégis azért elgondolkoztam én is azon, hogy milyen lesz ez a nap. Az én napom. Lepergett előttem, hogy hallom a neszezést a konyhából, apró sutyorgások, kis lábdobogások, nyílik az ajtó, "Jóreggeltanya!", vigyor, majd felköszöntenek szénné égett reggelivel, csorba bögrével meg virággal a fiúk.

Mivel az előző Anyák napját a piros lámpás negyedben töltöttem (párom kérésére zárójelben megjegyzem: nem dolgozni voltam, hanem szórakozni), sejthettem volna, hogy a Karma egy ribanc, és valamikor törleszteni fog. Kattogásra keltem. Akkor még nem tudtam, hogy a gyerekem a felhúzható krokodilt, aminek a hangja még a halottakat is felébreszti, az arcomon fogja végigautóztatni. Aztán, miközben félig kómásan azon filóztam, hogy hol vettük ezt a szart és melyik játékboltnak címezzem a "Kedves rohadékok!" kezdetű panaszlevelet, a gyerek kikukázta a párnám alól a telefonomat, megtalálta azt a gombot, amivel világíthat, úgy, hogy soha nem adjuk a kezébe a telefont és elérhetetlen magasságokba tesszük, majd, kb 3 mm-re a szememhez tette, úgy, hogy a szempillám súrolta az égető fénnyel világító kijelzőt. Ennek köszönhetően a következő 5 percben semmit se láttam, csak valami nagy fehér izét, mint Han Solo, miután kiolvasztották. Nesze neked, anyák napja...