Igazából kb. már egy hónapja tervezem megírni ezt a cikket - ha nem régebb óta - mert már majdnem el is felejtettük, milyen az élet babakocsival, fekete öves gyalogosok vagyunk, de azért még mindig határtalan boldogság van, amiért száműztük az életünkből ezt a szart.
Sosem voltam a magamra kötöm a gyereket típus, hordoztam én 9 hónapot, annyi elég is volt, bele is szakadt a derekam (pláne a végén). Ragaszkodtam a babakocsihoz, kényelmes volt, fasza volt, elnyelt mindent, még a 15 kilós kutyakaját is. Jó, azért szentségeltem 1-1 emelkedőn, de enélkül szerintem még a 1,5 kilósat se tudtam volna hazahozni. Egyedül nem nagyon mászkáltam a kerületen kívül, a gyerek kurvajókat aludt benne, tök jól kiszolgált 2 éven keresztül.
Csak egy idő után a gyerek kitalálja, hogy nem akar benne lenni. Reggel a bölcsibe még kómásan beült, én elrohantam vele, de hazafelé sétálni kellett, bogarászni, minden falevelet jól megnézni, szóval egyik kezemben gyerek rángat az aktuális kurvaérdekesnagyonszééééép lófaszka felé, másikkal meg próbáltam egyensúlyozni a tök üres babakocsit és közben még rám is telefonálnak, hogy merre járunk már. Hát, drágaszívem, a megőrülés szélét most hagytuk el éppen, következik crazy city, én itt megkattanok baszki. Hát, ez így nem lesz jó, Béláim, ez szopó, elég rendesen.Oké, döntöttem, babakocsi off. Megyünk gyalog. A 10 perces felnőtt erőltetett menetes út a bölcsihez 2 éves gyerekkel nettó 30 perc. Ez úgy 30 perc, hogy útközben nem látunk kutyát, kiscicát, tűzoltóautót, buszt, villamost, döglöttbogarat, pocsolyát, csigaházat. Szóval még így is lehetetlen beszuszakolni 30 percbe. Én nem fogok fél 7-kor elindulni csak ezért, nincs az az isten, hogy 5-kor keljek. Buszozunk és kész, szépen megtanuljuk. Délután teszteljük, hogy mit csinál, hiszti lesz-e ilyesmi, nekem ne reggel kattanjon meg, és találja ki, hogy fél a busztól vagy nem tud rajta viselkedni. Gyerek, mint az álom olyan, ugyanolyan keresztbe baszott lábbal várja a megállóban a buszt, ahogy én, szó nélkül felszállunk, rászólok, hogy kapaszkodjon, kapaszkodik. Ideje se volt meglepődni, hogy mi történik, már szállunk is le, 1 megálló a bölcsi, és 30 másodpercet vesz igénybe az út. Igen, az az út, ami nekünk 20 perc gyalog. Istenccsászárok vagyunk, innentől busz. Teszteltük már hosszútávon is, Újpest-Városliget táv a piros húszason pipa, még el is voltak ájulva tőle, hogy milyen jó gyerek. "Mindig ilyen nyugodt?" ÓÓÓ, hoooogyne, ha mindig ilyen lenne, nem tikkelne állandóan a szemem és hullana a hajam, és kevésbé lennék frusztrált picsa.
Szóval egyelőre közlekedésben nagykirályok vagyunk, persze néha a kézen fogós séta nem megy, mert a boss zsebre baszott kézzel akar közlekedni, mint a nagyok, volt már hisztis vonszolás is meg földrevágós és toporzékolós, de mindig megment egy kutya, egy motor (az nagykedvenc most, előre félek), vagy egy repülő, amivel terelhetek. Még jó, hogy nem a hortobágyi pusztán át kell hazavonszolnom, mert kurvára nem tudnék vele mit kezdeni. "Néééézd, Geri, nézd máááár, nézd, ott egy....kő..." Szóval bye-bye babakocsi, jó volt veled, nem a te hibád, de bebörtönzöl, én most abban a korszakomban élek, amikor szabadság kell, és a karrieremre is koncentrálhatok. Nem miattad, miattam. De azért még lehetünk barátok...amíg valaki villámáron meg nem vesz a vaterán.
