Na, megérkezett a tél, így márciusban, én meg szeretek aktuális lenni (csak sose tudok), szóval ez nem afféle megelőző bejegyzés lesz, hanem az utólag bólogatós. Szóval tél van, egy egyszerű földi halandónak ez annyiban le is jön, hogy ki van posztolva a fészre 48 ismerőstől, hogy esik a hó, előássák a  Hoth bolygós szakállas mémeket, a friss havas szélvédőkön meg megjelennek az első fasz-rajzok (komolyan, legyünk már kreatívabbak, emberek, sehol egy Villámmekkvín rajz).

Igazából nem tudom, erről miért nem írtam, mert már kb. a terhességem óta kísér engem folyamatosan a jelenség, bosszankodtam, legyintgettem, elkerültem, ahol tudtam az igazi unatkozó anyukákat. De van az a szint, amikor már egyszerűen nem tudod elkerülni, mert megtalál a nullából és felbassza az agyad.

Az én párom szexista.
Megnéz más nőket az utcán és összehasonlít velük. Aztán azt meri mondani, hogy én még szülés után is jobban nézek ki, mint az a csaj.
Szexista, mert nem főz. Mert kitiltottam a konyhából, mert én imádok főzni.
Szexista, mert egy darab húsként kezel, és néha rácsap a fenekemre, aztán elégedetten vigyorog.
Szexista, mert engem nem engedett vissza 2 évig a munkába, helyette volt mersze reggel 6-tól este 7-ig dolgozni, hogy eltartson minket.
Szexista, mert néha van pofája virágot hozni nekem, mikor hozhatna egy processzort is.
Szexista, mert inkább focizik a fiammal, mint hogy teapartizna.
Egy hímsoviniszta disznó, aki röhög egy nőalázó viccen... amit én mutattam meg neki.
Az a szexista bunkó hercegnőnek hív. Mikor igazából sárkány vagyok.
Szexista, mert a gyereknek kisautót vesz, mikor Barbit is vehetne, hogy a gyerek megtanulja milyen nehéz nőnek lenni.
Szexista, mert folyton Tarantino, Marvel meg Star Wars filmeket nézünk. Amiket én javaslok esti film ötletnek.
Egy szexista, mert nem hagyja, hogy kilakkozzam a 3 éves fiam körmeit.
Kinyitja az ajtót és felsegíti a kabátom az a disznó, mert annyit se néz ki belőlem, hogy ez nekem egyedül menjen.
Egy erejét fitogtató öntelt szemét, mert helyettem cipeli a bevásárló szatyrot, ha látja, hogy nehéz.
Szexista, mert elvárta tőlem, hogy én szüljek neki gyereket, ahelyett, hogy ő szült volna nekem.
Szexista, mert mer nekem ellent mondani néha.

Egy bunkóhoz mentem hozzá. Lehet, hogy el kéne válnom. Találni egy társat, aki egyenlőként kezel.

Aki egy férfi után fordul meg és azt mondja, az én bajuszkám szebben van ápolva mint az övé.
Aki hagyja, hogy felvigyem a hűtőt a nyolcadikra egyedül.
Aki felesben fizeti velem az éttermi számlát még 20 év házasság után is.
Aki nem cserél kereket az autón, mert tudja, hogy én megoldom.
Aki félre áll egy verekedésnél, mert szeretné, ha én érvényesülnék.
Akit nem érdekel, hogy a magassarkú szexi, mert a túra bakancs meg milyen praktikus.
Aki itthon maradna a gyerekkel, hogy én a 3 váltott műszakomban kiteljesedjek.
Aki mellett elfelejthetném borotválni a lábam, mert ha neki szőrös, lehet nekem is, mert egyenlőek vagyunk.
Aki nem kritizálja a ruhatáramat, mert ugyanolyan skinny jeanst hord.
Aki ösztönözne arra, hogy bányában dolgozzak, hisz azt egy nő miért ne tehetné?
Aki együtt sír velem a Szerelmük lapjain, mert érti és átérzi a filmet.
Aki nem duruzsol üres bókokat a fülembe, hogy levarázsolja rólam a bugyit, mert tudja, hogy egyedül is képes vagyok levenni, és az én döntésem az, hogy szexelünk-e este vagy sem.
Aki nem akar hősködni azzal, hogy elnyomja azt a gyilkos pókot, hanem félre teszi az egóját, és szakembert hív. Vagy szakasszonyt.
Akivel kéz a kézben égetnénk el a melltartóimat, akkor is, ha a mellem a térdemig lóg.
Aki lecseréli az Y kromoszómáját X-re értem.
Sajnos ezeket a férfiakat nem a fáról szedjük le. Pedig igazán szeretnék végre egy olyan férfit, aki felfogja hogy vannak jogaim. ( meg persze kötelezettségeim is, de az kit izgat?)

Igen, tudom tróger anyu vagyok, baszok írni, szégyellem is magam rendesen. De hát, azért nem lettem hivatásos újságíró, mert túl anarchista az én kis lelkem ahhoz, hogy parancsra meg időre gépeljek. (Na meg mert nem vettek fel a fősulira. Persze lehet, hogy jelentkezni kellett volna). Mindegy, nem ez a lényeg. A lényeg, hogy már több felől basztatnak a cikk írásokkal, és az én agyamba is beleáll a görcs, ahányszor eszembe jut a blog, de az van, hogy nincs sztori.

Mindig rólunk, anyákról írok, mi vagyunk a hősei a társadalomnak, mert nem elég, hogy nőnek születtünk a vad feminizmus virágzásának korában, de még szültünk is. Szóval a nő + anya kombó a joker, a dupla hatos, a pirosász, az ingyen szabadulsz a börtönből kártya. Najó, az mondjuk nem. Hősök vagyunk, áldozatok, mi vagyunk a társadalom büszke mártírjai. Hangyák, akik testsúlyuk ezerszeresét tudják felemelni mind fizikailag, mind lélekben. De szar nekünk, bezzeg a gyarló férfiak csak úgy vannak. Szüljenek ők is, akkor megtudnák, mi meló ez!

Azt már említettem, hogy volt fotózás az oviban és azt is, hogy mennyire készültem rá. (Ramones póló, mackó nadrág “smart casual” outfit). Mikor már halvány feledésbe merült ez a baklövésem, egyszer csak készen lettek a fotók. Meg se néztem egyből, majd otthon sírok, ehhez kávé kell vagy whisky. Vagy kokain.

Sokszor van nagy arcom, néha hiszem, hogy nemhogy a legjobb anya vagyok a világon, hanem nekem kéne tanítanom mindenkit. Mindig megmondom a tutit, ítélkezem, olyan magas piedesztálról nézek le mindenkire, hogy beleszédülök. Büszkén veregetem meg a vállamat, mert "Na, ki az anyuci?" baszki, hát én vagyok, ki más? Aztán persze az ilyen pillanatokban jön Karma sista, és lelök a padlóla dulván, majd jól odabasz, hogy térjek már magamhoz, nem vagyok jobb senkinél, sőt, ettől a húzásomtól aztán a világ legszarabb anyja is elhatárolódna.

Az elmúlt pár hétben figyeltem fel erre a jelenségre. Ez az ami valahogy mindig is ott volt, mint a hűtő alá szoruló nyálas csokidarab vastag porral beterítve, amit addig nem veszel észre, amíg le nem cseréled a frigót, aztán szégyenkezel a melósok előtt, hogy mégis hogy kerülhetett az oda. Nyilván a gyerek volt. Na, de ezt a jelenséget most fedeztem fel, és fehér fájdalomként hasított az agyamba. Aztán megint, aztán megint. És még 4x. Ez pedig nem más, mint a mamihang.

Mivel tróger anyu vagyok, kb. most tudatosult bennem, hogy bő egy hét és vége a bölcsinek, nyitjuk az ovit (arra most nem térnék ki, hogy mekkora link vagyok, amiért még nincs meg a kötelező felszerelés, hisz 13 fokban is szandál-zokniban viszem a gyereket a bölcsibe, mert nincs rendes cipője, ami jó rá, de anya becsszóveszhétvégén egy edzőcipőt).

Bezony, muter beindult, nem tésztát gyúr, hanem a kis nyeszlett izmait próbálja formába hozni. Mindig a gyerekről írok, mintha anyaként csak ez határozna meg, de nő is vagyok, van önbecsülésen (még ha nem is sok), és amikor a tömött tengerparton nagyközönség előtt csak a párom segítségével tudtam belepréselni magam az 1 hónappal korábban simán passzoló sortomba, rájöttem, hogy lépnem kell, hé, itt figyel a szekrényben egy komoly ruhagyűjtemény, durva tétel lenne újra felépíteni ezt a csodát az eggyel nagyobb méret miatt.